Hazánkban a történelmi borvidékeken több mint 2000 éve folyik szőlőművelés. A magyar bor története a kelták idejére vezethető vissza, akik már a rómaiak megérkezése előtt foglalkoztak a Duna medencéjében borkészítéssel. Ezt a kelta hagyományt az első évszázadokban a rómaiak tovább folytatták, akik nagyszabású szőlőtelepítésbe fogtak. A Kárpát-medencébe érkező őseink aztán igazán jó gazdának bizonyultak.

A borkészítésről már Levédiában tapasztalatokat szereztek, így a meglévő szőlőültetvényeket megfelelően gondozták, nemesítették, fejlesztették. Ennek volt köszönhető, hogy a magyar bor már a középkorban elindulhatott világhódító útjára. Az államalapítást követően a gazdaság legjelentősebb ágazata a szőlőtermesztés volt. Ebben az időszakban a szőlőtelepítés elsősorban az egyházi birtokokon, a városok környékén terjedt el.

Az 1241-es tatárjárás nagy pusztításokat végzett a szőlőültetvényeken, de IV. Bélának köszönhetően az ország és a szőlőművelés is talpra állt. A kihalt területekre külföldi telepesek érkeztek, s mivel IV. Béla fokozottan figyelemmel kísérte a szőlőtermesztést, a borászatot, így előnyben részesítette a fejlett szőlőkultúrával rendelkező országból érkező telepeseket. Így települtek Tokaj-Hegyaljára olasz szőlőművesek, akik neves szőlőfajtákat hoztak magukkal hazájukból. Ekkor lendült fel a borkereskedelem is, amelynek elsősorban a német tartományok képeztek egyre növekedő piacot. A XV. században, Mátyás király uralkodása idejében élte fejlődésének tetőfokát a szőlő- és bortermelés. Ekkor már az Alföldön is virágzó szőlőültetvények jelentek meg, s elterjedt az Európa-szerte divatos vörösborkészítés is. Mátyás király idején külföldön is keresett és kedvelt lett a magyar bor, melyet királyok, pápák dicsértek.
A közel 150 éves török uralom alatt a szőlőtermesztés némileg visszaesett. A törökök kiűzése után a császári kamara több éves adómentességgel segítette elő az új szőlőültetvények létrehozását a török által feldúlt területeken.
Az 1867-es kiegyezés után a gazdasági élet fellendülésnek indult, és ennek következtében korszerűsödött a szőlőművelés és a bortermelés. Ezekben az évtizedekben virágzó szőlő- és borgazdaság alakult ki Magyarországon.

1875-ben azonban Magyarországon is megjelent az Európán végigpusztító vész, a filoxéra, amely csaknem teljesen tönkretette a szőlőterületeket. A kiváló szakembereknek, korszerűsített szőlőtermesztésnek, új fajták nemesítésének köszönhetően sikerült megszüntetni a filoxéra okozta károkat.

Az első világháborút követően az országot túltermelési válság sújtotta, melynek következtében csökkent az ültetvények nagysága. Ebből adódóan számos kedvezőtlen jelenség nyert teret magának. Teret hódítottak a kevés befektetést igénylő, úgynevezett indirekt fajták. Rossz minőségük miatt nagymértékben rontották bortermelésünk hírét és rangját. Gyakorivá váltak a borhamísítások, melyek hatására az 1950-es évek végére mélypontjára süllyedt a magyar bortermelés.

Az 1960-as években átfogó felújítás kezdődött meg valamennyi borvidékünkön. A program alapvetően a nagyüzemi módszeren alapult. Összefüggő szőlőterületeket hoztak létre, gépesítették a művelést és a növényvédelmet, minőségi fajtákat telepítettek, valamint korszerű feldolgozó üzemeket létesítettek.

Napjaink szőlőtermesztésében meghatározó szerep jut a kisgazdaságoknak, kistermelőknek. Az állam különböző támogatásokkal, ugyanakkor szigorú előírásokkal igyekszik elősegíteni a hazai szőlőművelés előmozdítását, a bortermelés színvonalának emelését, a piacképesség javítását, valamint a korszerű minőségvédelmet.

Szalai Nikoletta