A kétségeim eloszlatását egy jóbarátom társaságában kezdtem az évszakhoz képest szokatlanul napos, meleg délutáni órában. A belépést követő még elviselhető ruhatári tömegezést és poharaink átvételét követően viszont máris hatni kezdett rám a patinás épület emelkedett hangulata és a kóstoló hívogató moraja. Egy alapjeggyel és egy furmint különterem belépővel indultunk felfelé, amit az esti órákban még egy ingyenes pop-uppal (cabernet avagy Villány témakörben) terveztünk kiegészíteni.

 

 

 

 

Ezután „cirfandlikutatásba” kezdtünk, amit a Pécsi borvidék borászainál (Schunk, Belward, Pécsi Tudományegyetem Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet) végeztünk. Bár a cirfandli kétségkívül megosztó bor, mivel számos szép példányával találkoztam már, pártolói közé tartozom.

Erről a kérdésről a pécsi borászokkal is beszélgettünk, akik eltérő véleményen voltak. Az este egyetlen általunk kóstolt cirfandlijánál azonban bátrabban hasított elképesztő savaival a mecseki zenit (PTE SZBKI Zenit 2019). Ugyanitt megismertünk egy új rezisztens fajtát is, a jázmint (bianca X petra) és egy klasszist is találtunk (Summa Merlot 2017).

 

Hevér László, a Kutatóintézet főborásza mesélt a Summa névválasztásról is: a szőlőt a Kutatóintézet legmagasabb területeiről szüretelték, amit a summa latin szó első jelentése (csúcs) is kifejez, a kettes számú jelentés (összeg) pedig arra utal, hogy kilenc hónapon át tartották első töltésű magyar, francia és amerikai tölgyfahordókban a pécsi merlot-t, majd a legjobb tételeket összeházasították. Pécsi kutatásunk végén nyugtáztuk, hogy a Summából akár több kartonnal is érdemes elmenteni.

 

A könnyű és illatos blokk végén némi kritikát is megengedtünk magunknak: „Miért kell zakót húzni a friss kén kihajtásához?” Ugyanis több kézzel írott palack, még nem kész tétel is szembejött velünk, ami olykor fokozza a kóstoló hangulatát, ám az erős kénesség nem jó ajzószer, pláne klasszisok közt.

 

Eljött az idő a légiesebb vonulatról a mélystruktúrákra váltani. A furmint különteremben kóstolható tételek közt főként neves hegyaljai pincék borait fedeztük fel néhány más borvidék (pl. Balatonfüred-Csopak) eminensei mellett. A teljesség igénye helyett inkább csak a legemlékezetesebbeket ragadnám ki ezúttal is. A Holdvölgynél éreztem először igazán azt, hogy köszönöm, jól vagyok, a bor finom (Meditation 2017). Jegyzetembe annyit írtam, „megérkeztem”. Ekkor lelki szemeimmel körültekintettem a Király-dűlő panorámáján és elindultam a Holdvölgy-dűlő felé (Intuition No. 3. 2015), hogy finom, precíz savstruktúrájú, rétegzett, ásványos bort igyak. A Barta Pince tételei (Öreg Király Dűlő 2016 és Terasz verziója) szintén kiegyensúlyozottak, koncentráltak voltak, rajtuk keresztül megtapasztalható, hogy némi maradékcukorral még kerekebb, még szerethetőbb a furmintélmény. A többi kóstolt tétel (Balassa, Degenfeld, Disznókő, Hétszőlő, Kaláka, Pajzos) is kifogástalan bor volt, így e sormintát követően számomra úgy tűnt, mintha a klasszikusan elegáns stílus képviselői egy nagy közös iskolává forrtak volna össze. Ugyan minden bornak megvolt a saját karaktere, hiszen a hegyaljai dűlők talajösszetétele rendkívül változatos, de stílusjegyekben egységet mutattak, ami a finom savstruktúrákban, komplexitásukban, tisztaságukban, gyümölcsösségükben és ásványosságukban öltött testet. Így legfeljebb az egyes dülők ízmarkerei érzékelhetők különbségként. A kóstolt tételek finom savai, ásványossága és komplexitása hatására megállapítottuk, hogy a furmint Ferrariként dominálja a nap során kóstolt fehérborok mezőnyét.

 

A rövid elmélkedés után a fehérgyümölcsös zamatokról a piros bogyósokra váltottunk, puha és bársonyosan meleg tanninokat keresve. Szekszárdi villámlátogatásunkat (Schieber, Dúzsi, Szeleshát) követően a Malatinszky Kúriánál tömény kakaóport, csokit (Merlot 2013) és sűrű cassist (Cabernet Sauvignon 2015, Serena Rubra 2012, Cabernet Franc 2013) ízlelgettünk. A Noblesse-széria sokáig érlelhető tételei életciklusuk szinte valamennyi szakaszában bordeaux-i szellemben nevelkedtek, a borász tudományos igényű kooperációjának és a minőség iránti elköteleződésének köszönhetően.

 

 

A mesterkurzusok mellett ingyenes pop-up kurzusok színesítették a programot. Ezekhez az előadásokhoz libatepertő, érlelt sonkák, füstölt sajtok és kolbászok „hadán” keresztül vezetett az út, könnyen elcsábulhatott itt az ember, mi azonban komolyan vettük a pontos kezdést. A cabernet pop-upon Szik Mátyás sommelier, a Borkollégium oktatója szekszárdi és villányi borok kóstolójával prezentálta a jelenlévők számára, hogy „egy kényszerű házasítás hogyan nyűgözte le a világot”. Arról is beszélt, hogy a világméretű klímaváltozás az őshonos fajták és a világfajták telepítésének ügyére is hatást gyakorol. A Fekete Borpince Cabernet Sauvignon 2016 Válogatás puha tanninstruktúrájával, a Heumann Pincészet Trinitás Villányi Franc 2016 cseresznyés savérzetével, meleg fahéjas-ánizsos karakterével és a Malatinszky Signature Cabernet Sauvignon 2013 összetett eleganciájával vált érzékelhetővé, miként kerekednek le és válnak évről-évre harmonikusabbá a savak. Az előadás során pro és kontra érvek is elhangoztak a világfajtákkal kapcsolatban. Bár néhány zöldpaprikás cabernet-vel még a Grandon is találkoztunk, de számos bizonysága van annak, hogy „a bordeaux-i fajtákkal igenis számolni kell Magyarországon is”, ahogy Szik Mátyás megjegyezte. Ám hozzáfűzte azt is, hogy „a nagy magyar bor kékfrankosból és hárslevelűből készülhet el, úgy 80 év múlva”.

 

A tanninok lekerekítése után igyekeztünk bebalzsamozni ízlelőbimbóinkat, jegyzetemben ezt az etapot „édesbor-vadászat” címszóval rögzítettem. A Tokajicum 5 puttonyos 2014-es aszú kamillás illata, erőteljes kajszissága, lépesmézes viaszossága minden elvárásunknak megfelelt, és gyanítom, a modern aszústílus kedvelőinek és a bestbuy kategória híveinek is ínyére lenne.

Az idő múlását a rég látott ismerősökkel való találkozások gyorsították fel, illetve társalgásaink során azt is szerettük volna megfejteni, ki lehet a rendezvény célközönsége. Talán a jövedelmi középréteg, szociologizáltunk. Mások egyre több jegyzetelőről, céltudatos kóstolóról számoltak be. Olykor a „borsznob” kifejezést sem sajnálták. Elhangzott az is, hogy ma már magas a hazai borkultúra, mert például az itt jelenlevő emberek is egyre biztosabbak döntéseikben. Hallottunk címkegyűjtőről is, aki már húszezer körül jár, de ide jár a „köznép” is a korlátlan fogyasztás miatt, aztán vannak még az ismerkedni vágyók, a szofisztikált borfogyasztók, a szakmabeliek, a kereskedők és még sokan mások.

 

Az édes íz után kutatva emlékezetes állomáshoz érkeztünk. A sokak által kritizált, ám még többek által kedvelt Varga Pincészet prémium szériáját (Aranymetszés) tanulmányozva kiváló ár-érték arányú borokra bukkantunk. Közülük a töppedt szőlőből készült Badacsonyi Szürkebarát 2018-at emelném ki. Egyrészt, mert ez anyukám kedvence, másrészt a rendkívül fajtajelleges bor 80 gramm természetes maradékcukorral Vargáék szerint „olyan, mint egy szelet friss kenyér vajjal és sárgabarack lekvárral megkenve”. E cikk írása idején a Világgazdaságban olvastam, hogy „nagyot nőtt a Varga Pincészet”. 2019-re jelentősen növelték értékesítésüket, így az árbevételük is, és a nettó nyereségük, valamint az alkalmazottjaik száma is nőtt. Mindezt úgy, hogy a prémium szegmensben is nagyot mentek. A Grandon azonban a nagy számok mögött az embert is megláttuk. A márkatulajdonos betoppant körünkbe és nemes egyszerűséggel, ám meggyőzően mesélt életútjáról, filozófiájáról, a borairól és arról, hogy jön ki a matek. Közben azt is észrevettük, hogy az alma nem esett messze, mert a szomszédos asztalnál Varga Máté hasonló odaadással törődött vendégeivel.

 

Újabb etap. Dr. Konkoly Mihály mesélt nekünk a WSET-ről, a „papírok” jelentőségéről a magyar borágazatban, és arról, hogyan lett monarchista borakadémikus (ezzel természetesen csak viccelődtünk). Majd engedve a szaktekintély magabiztos ajánlásának, nagy borok érkeztek a poharunkba (Thummerer Pincészet Tekenőháti Merlot 2011). Ekkor már nagyon nagy amplitúdón dolgoztattuk ízlelőbimbóinkat, nem is jegyzeteltem mást, minthogy „gyönyörű merlot-illat, koncentrált, nagy bor”. Ezt követően éreztük, hogy minden jónak vége szakad egyszer. Viselkedésem hasonlatossá vált középiskolás diákkorom vasárnap délutáni rutinjához, amikor is az ünnepi asztalról elvittem magammal a fogamravaló falatokat, hogy ezzel is elviselhetőbb legyen az élet távol az otthontól. Tehát ugyanezzel a lendülettel egy kis hazait most is magamhoz vettem, a rejtőzködő Tolnai borvidék egyik szépségét, a gyönki Grál Borpince 2017-es Pelzberg nagyon dzsúszos, cigánymeggyes kékfrankosát.

 

Utolsó utáni utániként mi mást kóstoltunk volna, mint tokajit? Az AM Tokaj Pince Amadeus későijét „hallgattuk meg”, és kerestük a hárs-furmint botritiszes jegyein a Mozart-hatást, de nem hallottuk. A borral kapcsolatban viszont annyit mondtak nekünk: „én nem tudom, hogy kié ez a bor, de az előbb járt itt egy nemzetközi borszakértő, aki azt mondta, hogy ez világviszonylatban is baromi jó lesz”. Ezt viszont elhittük.

 

Végül következzék egy kis számadás arról, mire jutottam a bevezetőben említett kételyeimmel (hűha-élmény stb.). A fenntartásaim végül hiábavalók voltak, mert minden a helyére került. Noha a többször felszínre törő zászlósbor-dilemmák (pl. cirfandli, furmint), meg a klímaváltozás hatására felmerülő kérdések (őshonos vs. világfajták telepítése) megoldásában nem sokat léptünk előre, de az alternatívák feltérképezése terén bizonyára. A Winelovers Grandhoz hasonló rendezvényekre szükség van, mert általuk felélénkülhet a borról való gondolkodás és párbeszéd, amelyek hatására bizonyos ügyek mentén összefogás alakulhat ki. A Grand résztvevői vendégként és kiállítóként egyaránt a magyar borkultúra felemelésének ügyén fáradoztak, még ha ez a fáradozás édes teher is volt.