Bray álmos falu London mellett, madár se jár erre, a Temze unalmasan folydogál, persze a fű háromszáz éve nyírva, de az itt máshol is így van, ezért nem jönnénk. Itt van Alain Roux francia háromcsillagosa, a Waterside Inn, tőle háromszáz méterre pedig a Fat Duck, a világ egyik legjobbnak tartott helye, Heston Blumenthal kísérleti konyhájával. És az élmény teljességéért mindkettőtől pár lépésre a szarvas feje, Blumenthal gastro-pubja, a Fat Duck konyhájával, de egyszerűbb és angolabb ételekkel. Gyerekekkel vagyunk, no meg alig két hónapja találtuk ki, hogy jövünk, így a másik kettőre esélyünk sincs, marad a pubélmény, meglátjuk.

 

A hely egyszerű, nem túl régi, négyszáz éve működik, ahogy ismertnek sem mondható, ezért csak Fülöp herceg tartotta itt legénybúcsúját, mielőtt elvette volna a királynőt, de akkor még nem Heston csinálta a konyhát. Micsoda este lehetett…

Persze a kicsiknek külön menü, ide családok járnak, sült krumpli, hal vagy csirkemell rántva, borsóval. Két gyerekünk van, ez most is jól jön, így mindkét menüt megkóstoljuk. Hamar érkezik, alig rendeltünk a felnőtteknek, így előbb nyugodtan ehetünk bele az övékbe. A sült krumpli itt nem csak úgy, egyszerűen sült krumpli, hisz Heston Blumenthal egyik könyvének (A tökéletesség nyomában) a fejezete, itt pedig a bemutató zajlik. Kívül roppanós, enyhén sós – ugye háromszor kell sütni, közben hűteni és speciális burgonya kell hozzá, belül krémes, a borsó egyszerűen csak borsó, de hibátlan állagú és ízű, ahogy a hal és a csirke is. Érezhetően elsőrangú alapanyag, a panír épp a kellő mennyiség, aranybarna, ropogós. A gyerekek nem cicóznak ennyit, befalják mind, kérdés nélkül, valószínűleg a jó konyha nekik is számít.

Közben érkezik a többieknek az előétel, nekem késik, pincér azonnal fordul, jelzi, hogy a séf elégedetlen volt a skót tojásommal, így új készül, addig kis meglepetés falatot küld. Mondjuk úgy tekintem, hogy ez Hestontól külön ajándék nekem, pancettaba tekert aszalt szilva, armagnac-ba áztatva, lágy krémes, finom, édes és sós finger food, kezdetnek nem rossz.

A skót tojás Blumenthal-klasszikus, valójában nem skót, hanem angol, amit a tizenkilencedik században a Fortnum és Mason nevű bolt talált ki piknikételnek, de Blumenthal továbbfejlesztette. Az 1.45-ig főtt tojást jéggel kell hűteni, majd fűszeres húsburokba helyezni, panírba mártani és hirtelen, két perc alatt kisütni, majd kicsit a sütőbe visszatenni pihenni. Így a külseje ropogós, a belső, sárgája pedig még folyós marad. Ami elém kerül épp ilyen. Roppanós aranysárga külső, rózsaszín húsréteg és a kés vonalán kicsobbanó mélysárga tojás. Íze hibátlan. A tojás, a fűszeres fasírtszerű hús, a forró panír, ez tényleg tökéletes, jó lett volna összehasonlítani azzal, amit a konyha nem engedett ki, hogy lássam a különbséget. Mellette kevés kapribogyós majonéz, erős angol mustárból, remek reggeli étel, de előételnek is megteszi.

Utána borsó- és sonkaleves, a borsó íze, épp amilyennek az ember álmodja, édeskés és sós, közben a füstös sonka íze, teljesen homogén sűrű állag, kinn és benn is süt a nap. Legutóbb ilyen borsólevest a Chateau Visz-ben, még Erik Schröter konyháján ettem, akkor sonka nélkül.

Ezt az ebéd fénypontja követi, várakozásaim magasak, ribeye steak-et kérek. Heston Blumenthal könyvében bemutatja a tökéletes steak-et, így nem kis merészség ezt ajánlani, hisz ezek után tényleg csak a tökéletes lesz elfogadható. A könyv szerint előbb a pörkölés, majd "tizenórán' át 50 fokon sütni, hogy az enzimek épp csak megdolgozzák a húst, majd kisütés, gyorsan, kegyetlenül.

A steak pontosan érkezik, mellette külön kis tálkában jus és a velős csont tartalma, illetve a háromszor sütött krumpli. Ez kell legyen a tökéletes tányér a la Blumenthal. És tényleg az. Nem is hiszem el, hogy van ilyen hús, a széle égett, közepe vörös (médium rare kérem), olyan puha és omlós, hogy nyelvvel lehet szétnyomni a szájban, a textúra hibátlan, egyenletes, inak, szálak, rostok nélkül, csak egynemű, tökéletes hús. Mellé a jus sűrű, krémes, benne a velődarabkák kalória- és ízbombák, körbeölelik a villára kerülő húsdarabokat. Mellé a krumpli jobb, mint a gyerekeké, mert nagyobbak a szeletek, így jobban érvényesül a ropogós külső és a krémes belső játéka.

A Hinds Head épp olyan, ahol Fülöp ma is tarthatná a legénybúcsút, de valószínűleg az akkorinál sokkal jobbat ehetne, sőt, talán a borok is javultak azóta. Mi egy egyszerű burgundit iszunk, semmi különös, de épp olyan, amilyen a kiváló ételhez dukál.

A három fogás 25 font fejenként, odaát a Fat Duckban a menü 185, persze azért tizenkét fogás jár, no meg a molekulák játéka, ez csak egy tökéletes ebéd, ugyanaz a konyha, ennyiért a legjobb deal a Temze partján.