Eszterbauer: nem vette el az eszemet a siker - interjú

Teol.hu
2012. február 23., Csütörtök 00:06

Portré - Szekszárdi borász - Csúcsbort nevezett el arról a mindig borostás, napcserzette napszámosról, akit gyermekkorában - ma már tudja, helytelenül - lenézett. A borban az igazság: a borász rovatunkban Eszterbauer János válaszol Lengyel János, a TEOL munkatársa kérdéseire.

– Mikor fogta a kezébe az első pohár bort?

– Hát az első pohár az fröccs volt...

– Fröccs?

– Egy vasárnapi ebédnél nagyapám azt mondta a szüleimnek: adjatok már egy kis bort ennek a gyereknek, olyan vérszegény a lelkem. Így kezdődött tíz éves koromban: kevés bor és sok szóda. Ettől kezdve minden ünnepen kaptam egy kisfröccsöt.

– Hallgattam egy borkóstolón: folyton a nagyszüleit emlegeti...

– Igen, mert többnyire velük voltam a szekszárdi szőlőkben. A szüleim állami vállalatnál dolgoztak, a papámék viszont Csatáron és a Porkoláb-völgyben szinte minden nap a szőlőben voltak. Élményt jelentett oda lovaskocsizni. Gyermekkorom játszótere a szőlő volt.

– Mintha évszázadok emlékeit zárná a palackba. Miért olyan fontos ez? Gyermekkori álom?

– A szekszárdi alsó utca minden rezdülése máig bennem van. Nagyapám emléke belém költözött. A szőlő és a bor szeretete hosszú időn keresztül szunnyadt bennem. Másutt kerestem a kitörési pontokat. Jóval később jöttem rá: komoly családi tradíció van mögöttem és az nem lehet, hogy ezt nem folytatom.

hirdetés

– A családfa is a szőlőben gyökerezik...

– Az 1746-os levéltári adatokban már ott szerepel a szőlőművelő Eszterbauer család. A kíváncsiság vezetett a kutatás során, mire kiderült: folyatni kell, mert minden ősöm szőlővel és borral foglalkozott. Ez persze Szekszárdon nem olyan nagy csoda. A nevünkben is benne van a „címerünk”.

– Sűrűn emlegeti a nagyapját. Ekkora hatással volt Önre?

– Nehéz erre válaszolni. De a nagyapa-unoka viszony mindig különleges. Sajnos kevés időnk volt egymásra. Az idősebbek hamar távoznak és hatalmas szeretet-éhség marad utánuk. Fájdalmas a vágy, hogy nem élhetjük le együtt az életünket. Nekem kifejezetten tetszett az az értékrend, az a kultúra, amelyet igyekeztek átadni. Ma már annyira más a világ, ezért még inkább nosztalgiával gondolunk vissza azokra az évekre. Az ő életük példa és minta mindörökre...

– Emlékszik mi volt a nagyapja kedvenc szőlője?

– A kadarkát nagyon szerette. Pedig a kedvenc bora egy időben mégis a tramini volt. Ezt a szőlőfajtát alig lehetett megtalálni a vidéken. Akkoriban az egyik téesz pincemestereként dolgozott, s néhányszor elmentem vele. Ott beszélt erről a különleges italról.

– Hogyan talált vissza a szőlőhöz?

– A vállalkozásom sikeresen működött a 90-es években, s ekkor kezdett divattá válni, hogy illik megajándékozni a partnereket. Láttam, hogy némelyek borokat visznek. Arra gondoltam, mi lenne, ha sajátommal szereznék meglepetést. Szőlőm akkor is volt, de nem álltam olyan közel a borhoz. A nagyapám még a nyolcvanas években adott egy összeget, de meghagyta, hogy csak szőlőtelepítésre és tanyaépítésre fordíthatom, különben nem kapom meg. Így készült el a Porkoláb-völgyi tanya.

– Komoly összeg volt?

– Igen, úgy 2-300 ezer forint. Azért ehhez még sokat hozzá kellett tenni. Az épület úgy épült, hogy magam voltam a segédmunkás. Vasból magam csináltam a tetőszerkezetet. Egy Fürdőház utcai pince vasszerkezetét bontottuk el. Majdnem füstmérgezést kaptam, de a vasat megszereztem. Komoly harcot vívtam a rozsdával, de elkészült a ház, s ott készültek a boraim.

– Azt is megmondta, hogy milyen szőlőt kell telepíteni?

– Nem. Kékfrankost és zweigeltet ültettem, akkor ez volt a divat. Kevés idő jutott erre munkára, de a családom segített. Ezeket a borokat töltöttük először palackba, s ekkortól hívtam segítségül Pálinkás Lacit, aki máig is a borászunk. A mi sikerünk az ő sikere is. Jól szerepeltek a borok, a megajándékozottak azt kérdezték: hol lehet venni, mert kevés az egy palack. Üzletet láttam a dologban, de hamar rájöttem: nem ez a meggazdagodás útja, hiszen jelentős befektetést igényel, komoly költségekkel jár, és mindig ott az időjárás. De mire minderre rájöttem, úgy beleszerettem, hogy nem volt visszaút.

– És az ottani titkos pince milyen üzleti célt szolgál?

– Az az építőmester, Heimann Ferenc ötlete volt. Vannak benne komoly borok. Egyszer majdnem megtréfált a titkos ajtó. Éppen az akkori VPOP ellenőrzött és megmutattam nekik a titkot. Mindent rendben találtak, de rögtön megkérdezték: és hol van még ilyen? Mondtam nekik: nincs több. De azért láttam, hogy gondolkodóba estek.

– Mitől függ, hogy milyen bort készít?

– Van egy bevált termékskála, amit ismételni kell.

– Miért az, ami?

– Például ott a kadarka, ami ősi fajta. A kékfrankos is szépen díszlik ezen a tájon és csodálatos borokat ad. A világfajták is keresettek, s szükségesek a bikavérhez. Mert a szekszárdi bikavér az igazi... Volt olyan vendég, aki azt mondta: legyen szíves, töltsön még abból az egri bikavérből. Még a maradék hajam is hullani kezdett. Hiába mondtam én, hogy Garay János és I. Béla... A borversenyek üzenetét is érdemes figyelembe venni. Tehát a fajták összeállításánál erre is illik koncentrálni, mert merlot, cabernet sauvignon, cabernet franc nélkül nincs pince...

– Az ön borai mégsem ezeket a neveket viselik. Miért? Hogyan születik a bor a pincében? Például a No...Fiam?

– Minden borházba kell legalább egy fehérbor, aztán a rosé, majd jöhetnek a vörösek. Az egyik palackon nagyapám fotója van, s ahányszor rá nézek, eszembe jut legendás mondása: No, fiam, ezt nem köll kiburítani. Megérdemli ezt a Chardonnay. A Nagyapám nevet viselő palackokban természetesen Kadarka kínálja magát. A Pinceátlag címkéjén dédnagyapán borait kóstoló társaság vígad az 1930-as években, amikor érték volt a mérték. A Tivald borászatunk  kiemelkedő terméke, amely gyarlóságom fizetsége. Nagyapám napszámosa volt a mindig borostás, napcserzette, meggyötört férfi, akit gyermekkoromban - ma már tudom, helytelenül - lenéztem. Elégtételül legszebb borunk, a cabernet sauvignon a nevét viseli.  És sorolhatnám tovább... Mert a mi boraink közös munka gyümölcsei... Minden csepp borban benne vannak az őseink is. Ez nem pusztán marketing... Minden borkóstoló erről szól. Többet beszélek az őseimről, és a hozzájuk kapcsolódó történetekről, mint a borokról.

– Hány hektáron gazdálkodnak?

– 22 hektáron szüreteltünk 2011-ben. Vannak bérelt területeink és termeltetünk is szőlőt. A minőség a meghatározó.

– Szigorúak?

– Igen. Mert a terméstől függ a bor. És az is fontos, hogy ki és milyen permetezőszereket használ. És hát minden a metszésnél kezdődik, mert a metszés a pince kulcsa - ahogy azt az év borásza, Vida Péter mondani szokta volt. No meg a hajtásválogatásra is figyelni kell.   

– Sikeres vállalkozóként mit keres a borban?

– Rájöttem, felismertem: minden generációnak kötelessége, hogy megőrizze és gyarapítsa azt az értéket, amit örökül kapott. Azt gondolom, élnem kell a lehetőséggel, s ezt tovább adom a négy gyermekemnek is. A nagyobbakkal már együtt dolgozom, a kicsiket is felkészítjük erre. Ez egy olyan kincs, ami kétezer éve itt van Szekszárdon, s még mindig rejteget meglepetéseket. Mi lenne az élet értelme, ha nem ez?

– Mit visel könnyebben: a sikert, vagy a kudarcot?

– Hát? Rendszeresen sportolok, a mérgemet például kifutom magamból. A gondolkodásom is kitisztul a friss levegőn... Ha jól elfáradok, már nem haragszom senkire sem.

– Milyen viszonyban van sikerrel? Akarja? Vágyik rá?

– Vágyom rá. Ez teljesen egészséges emberi tulajdonság. Remélem, nem vette el az eszemet a siker. Az akarok maradni, aki vagyok! Nem tartozom semmiben sem a kiemelkedően tehetségesek közé, de megragadom a lehetőséget, ha adódik. Ez a sokoldalúság titka.

– Miről álmodik mostanában?

– Még sok mindent tervezek. Például fel kell építenünk egy nagyobb feldolgozót. Pályázati lehetőségre vártunk, nem találtunk, lépnünk kell. Vásárolunk egy ingatlant, s kezdődik a munka. 2011-ben 110 ezer palackba töltöttünk bort. Ez a mennyiség már számottevő. Azokra a borainkra koncentrálunk, amelyekkel nemzetközi versenyeket is nyertünk már. A jövő a minőségről szól!

Szerző: Lengyel János

Forrás: TEOL