Dzsessz és bor - Dresch Mihállyal beszélgettünk

Dresch Mihályt a hazai és külföldi dzsesszéletben járatos borrajongóknak nem kell bemutatni. Életműve kikerülhetetlen, többek között a magyar népzenét egyesítette az amerikai dzsesszel. Virtuóz előadásmódjára egy borfesztiválon figyeltem fel, magával ragadott koncertjének atmoszférája.

Amikor felhívtam telefonon a borbeszélgetés ügyében, a maga szerény módján azt válaszolta, hogy nem szakértő a borok terén. Biztosítottam a felől, hogy nem a szakértelem a lényeg, hanem a bor szeretete.
Idén lesz 55 éves, tehát 1955-ben született. Érdekes évszámok ezek, még ha nem is hiszünk a számmisztikában. A hetekben Szabó Gábor-díjjal tüntették ki, amelyet a Magyar Dzsessz Napján adnak át. A zenészeknek szóló életműdíjat azok a mesterek kapják, akik zenei tevékenységükkel kimagaslót alkottak. Az érett művészt dicséri a közel négy évtizedet átívelő, korszakalkotó muzsikusi tevékenység elismerése.

- Szeretem a villányi vörösborokat! – mondta felütésképpen beszélgetőpartnerem, majd egy szekszárdi kadarkával kezdett, jómagam pedig egy somlói rizlinggel nyitottam az estét.

- Kellemes ez a hely, mintha egyszer már jártam volna itt...

- Milyen volt a mai nap? Hogyan telik a művész élete a hétköznapokon?

- Megélénkült néhány napja a sajtó érdeklődése, mióta kiderült, hogy én kapom a Szabó Gábor díjat.

- Amikor felhívtalak, fogalmam sem volt róla, hogy éppen életmű-díjat kapsz, teljesen spontán történt az egész.

- Jól tetted, hogy felhívtál. Délelőtt egy újságíró hölggyel beszélgettem, majd otthon gyakoroltam.

- Naponta több órát is gyakorolsz?

- Sokat foglalkozom vele, közben zenéket is készítgetek. Az utóbbi években körülbelül napi három órát gyakorlok. Régebben, fiatal koromban ez több időt tett ki, de volt olyan időszakom is, amikor semennyit, mert akkor annyira diszharmonikus volt az életem. Hál’ istennek most semmi gond, az elmúlt fél évtizedben kiegyensúlyozott vagyok. Az is előfordul, hogy annyira belemerülök az örömteli játékba, hogy egyszer csak azt veszem észre, elfáradtam. Olyankor elmegyek egy kicsit borozni.

- Előfordul, hogy zenélés előtt is borozással merítesz ihletet?

- Nem, napközben nem borozom, inkább csak estefelé, barátokkal, de olyan is van, hogy egyedül. Szeretek egy borral elmerengeni, olyankor jó gondolatok jönnek. Alapvetően ismerem a borokat, ám túlzás lenne, ha borszakértőnek mondanám magam. De látom, fehérbort iszol, erről jut eszembe, hogy a Balaton-felvidéken van egy kis házam, amikor beszélgetni hívtál, épp ott voltam. Ott a Rizling elég általános, és a Szürkebarát is népszerű. Nyaranta jókat fröccsözöm az ottani borokból.

A kezdet...

- Dresch Mihály élete a zene, és zene az élete. Szoprán szaxofon, cimbalom, basszus klarinét, tenor szaxofon – néhány zeneszerszám azok közül, melyekkel lemezein közreműködik. Az első hangszer egy szájharmonika volt, még a gyerekkorban… Hogy is volt az a pillanat, amikor örökre eljegyezted magad a zenével?

- A cimbalom már nem annyira jellemző, bár most is nagyon szeretem, sőt még jobban, mint amikor azt a lemezt készítettem, amelyen játszottam is ezen a hangszeren. Az együttesemben van egy fantasztikus cimbalmos, Lukács Miklós, de a magam részéről abbahagytam a játékot, mert rendkívül nehéz. Amikor cimbalmoztam a színpadon, majd letettem a hangszert, aztán fújtam a szaxofont, már túl sok volt. Egészen más gondolkozást kíván a kettő, így rájöttem, hogy egyszerűbb, ha beveszek a zenekarba egy cimbalmost.

Visszatérve az eredeti kérdésre, mindössze négy éves voltam, amikor az unokatestvérem férjhez ment, és elbűvölt a lagzin a cigánybanda a muzsikájával. Egyszerűen elvarázsolt az egész, ez az első konkrét zenei emlékem az életemben. Meghatározó volt, egy tündéri élmény, és még ma is, ha jó élő zenét hallok, elődereng ez az emlék. A zene egy tündérvilág, minden jó és rossz oldalával együtt.

- Földes… A gyerekkori falu, ahol a zene először érintett meg a lagzikban. De milyenek voltak az első borélmények?

- Zsíros, jó fekete föld van arrafelé, ami azonban nem a legalkalmasabb szőlőtermelésre. Ennek ellenére a nagyapám készített bort. A ház körül megmaradt egy hold földön termelt szőlőt, mert kilencet elvettek tőle a TSZ-esítéskor. Jó kis borocska volt, szerettem, nagyjából a hatvanas években voltak az első élmények.

- Vannak olyan különösen kedves produkciók, amelyekből ma is szívesen játszol?

- 1988-ban készítettük a „Gondolatok a régiekről” című lemezt. Ez egy olyan munka, amelyet szeretnék kiadni CD-n, változatlan hangzással. Olyan energiák vannak benne, amelyek ma is aktuálisak, és nem szeretném, ha elvesznének. Az utolsó öt lemezemet tudom igazán érett zenének nevezni. Néha fájnak a régi lemezek, megégettem magam a hibákkal, nehéz elégedettnek lenni.

Ima a dal…

- Gyakran érzed zenélés közben a kegyelmi állapotot? A dzsessz egyik alappillére az improvizáció, az áhítat. Előfordul, hogy nehéz fellépni a színpadra?

- Az áhítat és a kegyelem vagy jön, vagy nem jön, nem lehet csákánnyal, vagy hálóval vadászni rá. Végtelenül finom, és nagyszerű dolog. Most már nincsenek gondjaim, de régen idegen volt a színpad, ezt is meg kellett tanulnom kezelni. Ma ezt már oktatják, de én magamtól tanultam meg. Lassan rájöttem, hogy a színpadon is úgy kell viselkednem, mint bárhol másutt, és az a legjobb. Az ember azért gyakorol sokat, hogy könnyed legyen a játék, és megtörténhessenek olyan pillanatok, ami miatt sok ember jár a koncertekre.

- Mindannyian Isten eszközei vagyunk, így, vagy úgy… A művészembernek, zenésznek talán az a szerencséje - vagy éppen átka - hogy ezt úgy tudja kifejezni, hogy több embert megmozgasson. Mennyire lehet tartani a harmóniát a szenvedélyben?

- Részemről ez egy hosszú folyamat volt, ehhez meg kellett érni. Erősen impulzív emberke voltam, mint általában a fiatalok. Bátor, szinte szabad zenét játszottam, majd 35-40 éves koromban merült fel bennem az igény az igazi harmóniára. Hallottam egyszer altáji énekeket és rájöttem, hogy csupán egyetlen torokhanggal, egyszerű eszközökkel el lehet érni a zenében a teljességet. Meghatározó élmény volt ez számomra, bár ezek csak szavak, amelyekkel néha nehéz megragadni a gondolatot.

- Bele lehet pusztulni a szenvedélybe? Nem sérül az, aki kiteszi a lelkét a színpadra, ha túlárasztja az energiákat?

- A zenében kiéltem magam, az életvitelemben nem voltak nagy kicsapongások. A káros szenvedélyekben mindig tudtam a mértéket. Sok mindent kipróbáltam fiatalkoromban, de nem hagytam, hogy uraljanak ezek az energiák. Most már úgy gondolkodom, hogy az érés, az öregedés - bár tart tőle az ember - egy pozitív folyamat. Szerencsére, sok olyan idős embert ismertem, akik hordozták magukban a bölcsességet. Többek között a nagyapám is kilencven éves korában halt meg. Ezek az emberek nem megtört öregemberek voltak. Olyan üzenetük volt számomra gyerekkoromban, hogy biztonságban vagyok mellettük. Nem az a helyes út, hogy negyven-ötven éves korunkra mindent elégetünk, és tönkremegyünk. Jó, ha az ember szépen tud megöregedni, és akár példát is tud mutatni a többieknek, bár én nem akarok ilyen nagy szavakat használni.

- Akár a boroknál: szépen, nyugodtan megöregedni, sietség nélkül, harmonikusan…

- Jó a párhuzam, bár a bor ártatlan önmagában, míg az ember szabad akarattal rendelkezve alakítja a sorsát. Végigélni egy életet, és betelni vele - ez egy nehéz út.

- Üldögélni a Balaton-felvidéki házikónál, és borozgatni nyugodtan…

- Igen, és akár zenélgetni, én erre vágyom. Láthattam még a gyimesi prímásokat muzsikálni, sőt Zerkula Jánossal még együtt is játszottam a színpadon. Amikor egy idős ember muzsikál, tele tűzzel és harmóniával, annak leírhatatlan varázsa van. A zenének is jót tesz az érettség, ha valaki ezt el tudja érni, és megadja neki az Isten.

- Játszottál már Itáliában, Belgiumban, Párizsban, Londonban és még rengeteg helyen. Milyen a külföldi közönség? Jobb itthon játszani, a hazai rajongóknak?

- Mindenhol jó élményeim voltak, a zene egyetemes nyelv. Mostanra már ismernek valamelyest külföldön is, kimegyünk, kicsit kiszellőztetjük a fejünket, az új élmények felfrissítenek.

- Titkos kémeim jelentették, hogy inkább a száraz minőségi vörösborokat fogyasztod. A koncertek előtt, után, közben is fogy a borital… Inspirációt is ad egy-két pohár bor?

- Igen, szoktam borozni koncertek előtt, az nagyon jót tehet a játéknak is. Röviditalt nem fogyasztok, mert csapongóvá válhat a muzsika, szétbontja a gondolatokat. A sör lelassít, tompítja az embert. A bor viszont képes megdelejezni, nemhiába az Istenek itala, és Jézus vére is.

- Az első jézusi csodatételben is főszerephez jut…

- Egyszerű, fizikai okokból is sokkal jobb borozgatni egy koncert előtt. Régen előfordult, hogy amikor kimentem a színpadra, a gyomromban volt a görcs. Ilyenkor a könnyed játékot sokkal nehezebb kivitelezni. Ha megtehetem, addig nem megyek ki a deszkákra, amíg ez el nem múlik. Egy pohár bor kiválóan orvosolja ezt a problémát. Klubokban néha koncert közben leteszem magam mellé a boritalt, a MÜPA elegáns környezetében talán nem.

- Ha világjárás, akkor többféle borkultúra megismerése is lehetséges. Milyenek a külföldi bortapasztalatok? Vannak meghatározó borélmények itthon? Szekszárd, Eger, Villány, az Arad-Ménesi borvidék gyöngyszemei?

- Franciaországban vagy Olaszországban az a jó, hogy ugyanúgy, mint a vizet, hozzák az éttermekben a bort. Ezek egyszerű asztali borok, mégis jóivásúak. Szép emlékem, hogy amikor egy villányi fesztiválon léptem fel a Csík zenekarral, Tiffánéknál jártam egy csodálatos kóstolón. Nagy borok voltak, a markáns, száraz vörösborok a kedvenceim. Két-három napon keresztül lent voltam a tavalyi Ördögkatlan Fesztiválon, zenéltünk, vagy hallgattam a többieket, és egy faluszéli büfében kiváló borocskákat lehetett kapni.

A következő választás nem volt véletlen, ha már ennyi szó esett Villányról, egy Gere Kopár 2006-os évjárata bontakozott ki a pohárban, Dresch Mihály pedig átnyújtotta nekem „Ritka madár” című lemezét.

- Köszönöm, még ma este meghallgatom! Látom, hogy van rajta egy Prana című szám. Az isteni energiáról szól?

- Megérintett a szufita muzsika, amiben a furulya Isten lelke. Ráadásul kaptam egy könyvet, ami jógáról szólt. Az előszó elgondolkodtatott. Mi, emberek, csaknem minden tettünkkel a lelkünk templomát, a testünket romboljuk, míg az isteni erő minden pillanatban azon van, hogy a romokat helyreállítsa. A Prana című számot ezek a hatások motiválták.

Rendkívül összetett ízvilág, ez fantasztikus, ilyen bort még nem ittam! Beszélő név a Kopár, szenzációs, és az illata is szépen változik, bódító. Nagy váltás a Kadarka után egy Kopár…

Hitelesség….

- Valahol azt nyilatkoztad, hogy nagyobb változásokat már nem tervezel, a jelenlegi állapotot szeretnéd továbbcsiszolni. Teljesen kiforrt, megérett az életmű, mint ahogyan egy nagy bor is a palackban érik tovább, és nem kell már hozzányúlni?

- Ne túlozzunk, az ember azért is zenél, hogy kapjon visszajelzést. A régi rendszerben, a három T idején, úgy bántak az emberrel, mintha nem létezne, semmibe vették. Ruttkai Éva mondta a 70-es években, például Huszárik Zoltánnal kapcsolatosan: „Az a tragédia a mai világban, hogy a Csillagokból közvilágítást akarnak készíteni.” Ha már ilyen poétikus hangulatba kerültem, akkor: „Szeretném, ha szeretnének” – Ady Endrét idézve…

- Szerény, visszahúzódó emberként ismernek, nem keresed a reflektorfényt. 2007-ben megkaptad a Liszt Ferenc díjat, pár napja a Szabó Gábor díjat. Vágysz még elismerésekre? A szakma hogyan viszonyul ezekhez?

- Jól esnek az elismerések, de annyi ember nem kapja meg a díjakat. Például többek között Halmos Béla, a népzenegyűjtő, Kallós Zoltán, ő ugyan nem magyar állampolgár, de attól kaphatna, Konkoly Elemér, Juhász Zoltán. És Martin György, aki nagyon fontos munkát végzett, de posztumusz Kossuth díjat kellene kapnia. A magasabb elismerésektől már félnék, nekem pont elég ennyi…

- A Dresch Quartet tagjai az évek során játszottak és felvételeket készítettek többek közt John Tchicai-jal, Archie Shepp-pel, Roscoe Mitchell-lel, Chico Freeman-nel, David Murray-vel és Dewey Redman-nel. Vannak még olyan nagy formátumú művészek, akikkel szívesen dolgoznál együtt?

- Nagy feladat egy elismert előadóval együtt játszani. Amikor Archie Shepp-pel muzsikáltunk, egy lemez anyagát is összeállítottuk. Ha a sors úgy hozza, hogy játszhatok valakivel a nagyok közül, annak természetesen örülni fogok.

- Mennyire lehet teljes egy életmű az 55. év küszöbén? Mi az, ami még hiányzik, ami még teljesebbé tehetné az életed? Néha volt keserű is a zenei pálya, és megbántál néhány hirtelen hozott döntést?

- Régebben elég hirtelen ember voltam, néha megbántottam másokat, de nem átallottam bocsánatot kérni. Igazán még nem is tekintettem vissza a pályámra. Az ember nagyon törékeny, ezért kicsit bugyutaságnak tartom a hosszas előretervezést. Jelenleg a saját készítésű hangszerem okoz rendkívüli örömet. Egy grandiózus furulya, billentyűkkel, Batka Ervin segítségével alakítjuk már tíz éve. A legutóbbi lemezemen is játszom rajta… Ez rendkívül pozitív töltést ad az embernek, megmozgat mindent, és éveket ad. Talán egy nagy cuvée megalkotása adhat hasonló érzést a borásznak…