Keresztes Ildikóval, az igazi rockénekessel beszélgettünk

Magyar rockénekes és színművésznő. Közel három évtizedes pályafutása alatt hihetetlen mennyiségű szerepet játszott el, rengeteg fellépés van a háta mögött. Borhoz való jó viszonyát Borászportálokhoz fűződő kapcsolata is bizonyította. Ildikó rendkívül készséges volt a telefonban, vagányan reagált a felkérésre, és villámgyorsan megegyeztünk az interjúban.

- Amikor felhívtalak említetted, hogy kapsz tőlünk (Borászportálok) hírlevelet. Mióta állsz velünk kapcsolatban?

- Nem is tudom, hogyan kapom tőletek a hírlevelet, de jön. Körülbelül egy éve lehet talán.

- Milyen volt a napod? Gyakran adódnak hasonló személyes interjúid? Milyen mostanság a médiával történő kapcsolattartás?

- Egyébként is eléggé sűrűk a napjaim, ám most, hogy megjelent „Csak játszom” című új lemezem, futok egyik helyről a másikra. Mindent magam intézek, kicsit az ünnepek után is fel kellett pörögnöm…

- Nincs menedzsered?

- Nincs, és köszönöm szépen, de nem is kell, és engem nem is „csinált meg” senki. Tudom, hogy ma nagy divat a „menedzserezés”, de Magyarországon ez is, mint annyi minden, még gyerekcipőben jár, bár kétségtelen, hogy az utóbbi években kitermelődött egy-két olyan egyéniség, aki ért a szakmájához. Inkább egy ügyintéző hiányát érzem, aki megoldana helyettem néhány problémát.

- Nagy-Magyarország erdélyi részén születtél, 17 éves korodban kerültél az anyaországba. Esetleg a helyi borokkal is kapcsolatba kerültél?

- Nem hiszem, mert egyrészt gyerek voltam, másrészt pedig nagyon komolyan, válogatott kerettagként tornáztam abban az időben. Később a tornát felváltotta a házibulik és koncertek időszaka. Ekkor - a mai tudatommal átgondolva, eléggé megszentségtelenítő módon - vörösboros kólával kezdtünk, de ez amolyan életkori sajátosságnak tekinthető, mint mindannyiunk esetében. Vodkákkal és pálinkákkal ismerkedhetett még az ember a bulikban, de eléggé távol álltam ettől, lekötött a torna, majd a rockzene. A bor élvezetét az érés hozza meg, nálam is valahogy így történt.

Felnőttként először leginkább a whiskyvel kerültem kapcsolatba, de nem alkoholista állapotra kell gondolni. Időpontra nézve ez körülbelül a húszas éveim második felében történt. A nőies likőrök valahogy elkerültek, sosem kedveltem őket.

- A rockhoz inkább a keményebb italok illenek…

- Egy idő múlva lecsengett a whiskys időszakom, egyszerűen egyik napról a másikra nem kívántam már. Ekkor jött egy tequilás korszakom, még jobban letisztultam, majd következett a pálinka és a bor élvezetének kora, mely még a mai napig is tart. Csehországban viszont a sör az italom.

- Van még továbbfejlődés? Milyen borokat kedvelsz leginkább, vannak kiválasztott termőhelyek?

- Italkultúrám fejlődésének csúcsa véleményem szerint a bor. Amikor jobban belemerültem a témába, hirtelen sok-sok borász ismerősöm lett. Többek között Tiffánék Villányból, Taklerék Szekszárdról, a Gál és Juhász pincészet Egerből. Főleg a vörösborokat kedvelem, de Balla Géza (Arad-Ménes) rozéja belopta magát a szívembe. Amikor külföldön jár az ember, rálelhet egy-két gyöngyszemre a nem túl magas árkategóriában is.

- Hogyan, és milyen időközönként borozol?

- Szinte minden nap. Valahogy amikor az ember hazaér esténként, úgy érzi, hogy egy jó pohár borral lehet az életet igazán elviselni. Nem kell különösebb alkalom a borozáshoz, barátokkal is bármikor sort kerítünk rá. Viszont Erdélyben megismerkedtem életem legjobb pálinkájával is. Ittam ott egy 23 éves tételt, miközben rádöbbentem, hogy eddig igazából nem is ittam pálinkát.

- Főzéshez is bontasz néhány flaska bort?

- Nem, mert nem szeretek főzni, és nem tanultam meg a tornász múltam miatt sem. Válogatott kerettagként sosem voltam elég sovány, és anyukám sem akart a konyhába kényszeríteni.

- Akkor te nem is szerepeltél főzős tévéműsorban?

- De, szerepeltem, és majd’ belehaltam, ennek ellenére nagyon jó élmény volt. Mivel minden este pálinkázással kezdődött, már semmi sem sikerülhetett igazán rosszul. Rettenetesen elfáradtam, de ha már belevágtam, szerettem volna minél jobban teljesíteni.

Közben megéheztünk, Ildikó egy grillezett zöldségekkel ellátott kecskesajtot, hozzá egy 2008-as Pannonhalmi Tricollis cuveé-t rendelt. Jómagam egy konyakos vargányakrém levest választottam libamájgaluskával, mellé Kreinbacher 2006-os Somlói Öregtőkék borát kortyolgattam.

- Mi az, ami megfog egy borban, amire azt mondod, hogy ez igen, ebből még egy pohárral?

- Rögtön az illat ragad meg, de már kitöltéskor, vizuálisan is elkezdődik a vonzalom. Aki ismer, tudja, hogy imádom a kutyákat, és egy kutyaszépségversenyen a társadalmi zsűri tagjának kértek fel, ahol a profi bírákkal teljesen megegyező véleményt alkottam. Tehát van érzékem hozzá, és így vagyok talán a borokkal is, nem ismerem a szakszavakat, de tudok súlyozni. Sopronban játszom már nagyon régóta, ennek ellenére számomra eddig kimaradt a helyi bor, holott a kollégáim rendszeresen, kannákban hordják a jó borokat. Egyszer tehát én is elmentem egy amolyan nevenincs pincészetbe, és roppant kellemes borokra bukkantam.

- 1999-ben, majd rá két évre, 2001-ben adtál ki szóló lemezt, aztán 7 év szünet következett. Az új lemezed most, 2010-ben jön ki. Miért ilyenek a ciklusaid? Igaz, annyi mindennel foglalkozol, csoda, hogy erre a pár saját lemezre volt időd…

- Nem számolom, hogy mit miért, de az első lemez valóban egy kicsit később jött. Egyszerűen nem akartam kompromisszumokat kötni… Nem éreztem azt a nyomást, hogy minden évben lemezt kellene kiadnom. Későn érő típus vagyok, ami a lemezkészítésben is megjelenik. Nemrég nézegettem Tina anyánk (Tina Turner) dvd-jét, egyszerűen elképesztő... Ajánlanám itt a Földön minden 16 éven felüli énekesnőnek, és alaposan kössék fel a kisgatyájukat! Ő nem az a fajta énekesnő, akinek a toalettjéről többet írnak, mint a hangjáról. De ez engem nem érdekel, csak nevetek azokon, akik annyira szétplasztikázzák magukat, hogy parodisztikus lesz a megjelenésük. Én nem szeretnék ilyenné válni, pusztán azért, hogy a megjelenésemről többet írjanak, mint a munkámról. Nem vetem meg a bulvársajtót, ám meg kell találni a helyes arányt, a harmóniát.

- Tavaly megalakítottad a Keresztes Ildikó Band-et. Könnyebbséget jelent egy állandó csapat a fellépéseknél? Miért csak most alakult meg a neved alatt a kísérőzenekarod?

- Már egyszer megalakítottam ezt a zenekart, de aztán a második lemez után szétvált a banda. Nehéz egy zenekart életben tartani, már nem akarok óvó néni lenni. Emberileg és szakmailag úgy érzem, hogy most sikerült megtalálni a helyes arányokat a zenekaromban.

- Erdélyi származásod előnyt, vagy inkább hátrányt jelentett? Néha tapasztalni némi ellenérzést a „kint”-ről jövőkkel kapcsolatosan. Szerintem magyarságukban sokkal erősebbek a határon túlról származó emberek.

- Nézd, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem estek meg velem itt ezzel kapcsolatosan nagyon fájdalmas dolgok. Nekünk Erdélyben a magyarság megélése szinte törvényileg üldözve volt. Lerománoznak néha, vagy azt mondják, hogy miért nem megyek haza oda, ahonnan jöttem. Ennél jobban nem tudok hazamenni, hova menjek? Ulánbátorba?!

- Végül is Ulánbátorban volt egy jó fesztiválélményed…

- Bizony, nagyon kellemes tapasztalat volt, 1989-ben egy popfesztivál Mongóliában. Viszont az említett kellemetlen hatások még jobban megerősítettek, és még büszkébb vagyok arra, hogy honnan jöttem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Erdélyben születhettem. Rettenetes volt az elszakadás időszaka, ám ezek nélkül nem lehetnék ma az, aki vagyok.

- Rengeteget dolgozol, számtalan együttest, produkciót megjártál, a teljesség igénye nélkül: Edda, Kormorán, Omega, szóló karrier, közel negyven musical. Ha ki kellene emelni néhányat, amelyek a legnagyobb hatást tették rád, melyek lennének azok?

- Nehéz ilyen kérdésekre válaszolni. Talán az East zenekarral töltött idő, meg az Ungár zenekar, akikkel vendéglátóztam. Később a Kormorán, ahol még tag is voltam, és nekik köszönhetem a színházzal való találkozást. Az Omegával 4-5 évet turnéztam Európában…

- Volt igény az Omegára?

- Ők olyanok kisebb kivitelben, mint a Rolling Stones. Amikor majdnem százezer ember előtt a szülővárosomban, Marosvásárhelyen énekelhettem, életem egyik meghatározó élménye volt. Tudtam, hogy ott van az apám, az edzőim, azok az emberek, akik nem települtek át. Ott elénekelni Máté Péter Hazám című dalát, leírhatatlan érzés.

- Gazdag pályafutással büszkélkedhetsz, impozáns múltad, sikeres jelened van. Hogyan képzeled el a jövődet?

- Az ember folyton retteg attól, mi lesz az életében, és én halmozottan ilyen vagyok. Meg kell tanulnom, hogy tudjam élvezni a középutat. Eléggé szélsőséges vagyok, vagy lent, vagy fent…

Egy kis desszert következett, Ildikó egy csoki szuflét rendelt, melyhez rögtön két bort mutatott a Borbíróság, hiszen a csokoládé csersavaihoz remekül passzolnak a borok tanninjai

-Mi a véleményed a mostanság divatos tehetségkutatók „sztárjairól”? Mennyire jelentenek számodra konkurenciát?

- Számomra semmilyen szinten. Nekik sokkal jobb lehetőségeik vannak, mint amikor én kezdtem, és nem őket kell bántani elsősorban. A televízióknak a nézettség a lényeg, legyen sikeres a műsor, aztán, hogy az emberekkel mi lesz, már nem érdekli őket. Jön az új széria, jönnek az új arcok… A fiatalok elhiszik magukról, hogy hétfőről keddre sztárok lettek, aztán keserű a felébredés. Sok tehetséges fiatal van, több mint az én fiatalságomban, viszont kevesebb az egyéniség. Nincs szükség nyolc Picasso-ra és kilenc Celine Dion-ra… Nézel egy zenei csatornát, és mindenki egyforma, lemegy néhány szám, és nem tudod megjegyezni őket. Az igazi tehetségek úgyis előretörnek, ebben hinni kell, másképp nem lehet folytatni. Nem akarok nagyon hazabeszélni, de az Eddát idézném: „Ha feladod az álmaid meghalsz, élve halsz meg!”

- Mit érzel éneklés közben? Művészekkel beszélgetve néhányan Istent emlegették ilyenkor… Benned hogyan fogalmazódnak meg ezek a jelenségek?

- Mindenképpen istenhívő ember vagyok. Sokáig nem jutott eszembe éneklés közben Isten. Ahogy értem, rájöttem, hogy tőle kaptam ezt az adományt, az éneklést, és bűn lenne nem élnem vele. Amikor másokat hallgattam voltak olyan percek, például Janis Joplinnál, hogy éreztem az áhítat pillanatait. Ott nagyon közeli élménye lehetett Istennel, ott valami történt. Ez a dal a „Little girl blues”, el lehet énekelni, csak nem igazán érdemes. Erdélyi lányként nem is értettem, hogy miért vonzódtam a blueshoz. Valahogy a hangom erre vitt, nem énekelhettem ilyen adottsággal operetteket. Glenn Hughes-nél - akit volt szerencsém élőben hallgatni - szintén megtörtént, teljesen transzállapotba kerültem egy budapesti koncertjén. Mivel kistermetű vagyok, kapaszkodnom kellett a nem létező körmeimmel, hogy lássak de mégsem éreztem a fájdalmat. Utána ő maga kezdett beszélni Istenről.

A másik vonal teljesen szexuális töltetű érzés, a zenei orgazmus. Boldogsághormonok szabadulnak fel, és jó esetben teljes az eufória. A rockzenében van a legtöbb szabadság, és szexualitás. Sajnálom a mai fiatalokat, mert amikor én a lázadó korszakomat éltem, ott volt a rock. A mostani generáció meg lövi magát, és egész nap a számítógép előtt ülnek, mindent azon végeznek. Esznek, beszélgetnek, szeretkeznek az interneten. Persze valamennyire követni kell a technikai fejlődést, mert mégiscsak itt élünk, de felborult az egyensúly.

- Szeretnél még valamit közölni a rajongókkal?

- Vegyék meg az új lemezt, igyanak minőségi borokat, egyenek jókat, és hallgassanak jó zenét. És még egy nagyon fontos üzenet, hogy ha lehet, ne másolják a szellemi termékeinket. Mert ezzel annak lehetőséget veszik el, hogy újabb és újabb értékesebb produkciók szülessenek. Így a gagyit támogatják, mert azt jóval könnyebb eladni. Egy kiadó üzleti szempontokban érdekelt, nekem nem ez a fő aspektus. Természetesen szeretném én is, hogy minél több lemez fogyjon. Viszont legfőképpen azt szeretném, hogy amit kiadok a kezemből, művészi vonalon is vállalható legyen.