Végre elfogyott előttünk a sor, gyorsan szatyorba a cuccal, le van tudva az ünnepi menühöz való. S csak otthon derül ki, a mosolygós hentes, a készséges eladó mit is csomagolt, mért le nekünk. Vagy éppen mi magunk, mit tettünk óvatlanul a kosarunkba. Könnyen üröm vegyülhet az ünnepi örömökbe.

Lehetőleg friss tőkehúst, halat és baromfit vegyünk. Ha mégis fóliázott terméket választunk, nézzük meg, nem sérült-e a csomagolás, nem gyűlt-e össze a tálca aljában nedvesség. A mélyhűtött terméknél a legfontosabb, hogy tapintásra nem érezzük-e jégkásásnak, csomósnak, mert akkor bizony könnyen lehet, hogy egyszer már felengedett s újrafagyasztották. (A cikk a hirdetés után folytatódik!)

 

A húsoknál a szín árulkodik: ha nem friss, akkor barnás színű, pergament szerű a vágási felülete, a csontok szürkések, a végeik elfeketedettek. Ha a tőkehúsos pulton véres tócsákat látunk, gyanakodhatunk rá, hogy felengedett, fagyasztott áruval van dolgunk. S ez igazán akkor veszélyes, ha

otthon visszafagyasztjuk.

A töltött káposztába szánt darált húst lehetőleg ne vegyük készen. Maguk válasszuk ki a feldolgozandó darabot, s inkább otthon daráljuk le. Illetve csak igazán megbízható hentesnél daráltassuk, aki a kedves vevőnek hátat fordítva nem csapja hozzá a nap során a darálóban már összegyűlt maradékokat is a húsunkhoz.

A füstölt csülök, tarja színe is árulkodó. Ha túl sötétbarna, feketés, akkor öregecske, és valóságos sóbombát rejt. Hiába áztatjuk akár egy éjszakán át is. Ha viszont világos, rózsaszínes, akkor kényszerfüstölt áruval van dolgunk, ami meg pont azt az ízt fogja nélkülözni, amit elvárnánk tőle.

A libamájnak mindkét oldalát vegyük szemügyre. A halványzöld foltok, csíkok a rossz bontás jelei, a legkisebb epemaradék is megkeseríti az egészet.

A baromfi bőrének feszesnek, ruganyosnak kell lenni. Ha a bontott pulyka, csirke, liba, kacsa bőrének a széle visszapödrödik, szemmel láthatólag picit elemelkedik a hústól, akkor már nem friss. Szintén nem az, ha tapintásra túl száraz, illetve, ha a színe sárgásbarna.

S ne dőljünk be a mesének, hogy attól ilyen „szép, mély sárga”, mert kukoricán nevelkedett a derék jószág.

A halnak ki kell állnia a hármas próbát: szaglás, látás, tapintás. Bízzunk az érzékszerveinkben. Ha túl erőteljes halszag csapja meg az orrunkat, akkor az uszonyos már egy ideje jobblétre szenderült, bomlanak benne a fehérjék. Nem sok jót ígér az sem, ha a hal szeme opálos, homorú, a széle száraz. Ugyancsak hosszú tárolásról árulkodik, ha az uszonyok széle száraz, töredezett, a végek színe pedig elüt a középső uszonyrésztől. A halbőrnek, élénk színűnek, fényesnek, feszesnek kell lennie. Ha fénytelen, fehéres lepedékű, akkor nem friss. Ha a pontyot megfogjuk, és a pikkelye könnyen lejön, a húsa puha, a hasa feltűnően domború, inkább ne szánjuk ünnepi vacsorának. S ami talán a legfontosabb: a friss hal kopoltyújának élénkvörösnek kell lennie.

Ha élő halat veszünk, figyeljük meg a mozgását. Ha lassú, ha a felszínen vagy éppenséggel az akvárium alján mozog, nem egészséges. Az uszonya se legyen rojtos, mint ahogy a szeme dülledt, a bőre sérült.