A minden évben december 6-án, Mikulás napján rendezett rozé borverseny 2013. évi fordulójára érkezett 304 minta nyugodtan nevezhető reprezentatív merítésnek, ahol a hazai és a határon túli borvidékek kínálata megméretteti magát a Miklós nevű bírálók érzékszervei előtt.

Akik több mint egy évtizedes borfogyasztói múltra tekinthetnek vissza, azok még emlékezhetnek olyan évjáratokra, amikor kedvenc rozéjuk nem tartott ki a következő szüretig, mert a bor készítője is kifogyott belőle. A rozékorszak hajnalán még a termelők is csak óvatosan mertek belépni ebbe az új, ismeretlen „rózsaszín” piacra. Akkoriban a rozé csak a kifejezetten vörösbortermő borvidékeinkről származott, s még nem számított olyan bornak, amelyért a kékszőlő-termést érdemes lett volna feláldozni. Ehelyett a vörösborkészítés első fázisában választottak le a bátrabb borászok annyi levet a szőlőhéjról, amely még nem veszélyeztette a biztosabbnak látszó vörösbor-piacuk ellátását.

Így utólag már látjuk, a rozé egy fejlődő keresletnek nyitott utat. A fogyasztók elvárták, hogy a borpiac friss, üde és gyümölcsös borokkal szolgálja ki őket, s ez a rozé borok előmenetelét meglehetősen segítette.

Tél végén a vörösboroktól elfáradt érzékszerveinket ma is szívesen frissítjük rozéval. Ezzel párhuzamosan a gasztronómia vonalán is jelentős változások indultak el, hiszen az illatos szőlőfajtákból készült borok mellett egyre erőteljesebben igény jelentkezett a friss, üde rozéborokra a bor-étel párosítások terén is. Vágytunk a ropogós savakra, az apró széndioxid buborékokra, azokra, amelyek voltaképpen a frissesség erőteljesebb kihangsúlyozására kerültek a rozés palackokba.

A kezdeti sikerek a bátortalanabb borászok számára is bizonyították, hogy a rozét mindig el lehet adni. Mert hát szeretik azok a fogyasztók is, akik a fehéret isszák szívesebben és azok is, akik a vörösborokat. Tavasztól késő őszig mindig lehet találni egy jó alkalmat arra, hogy egy palack rozét megbontsunk. Ha van egy üveg a hűtőben, mindegy, hogy mit főzött a párunk szombaton ebédre, meg sem kell kérdeznünk, máris bonthatjuk, tölthetjük, ihatjuk.

 

Ma már bátran elmondhatjuk, hogy a rozé nem termőhely függő. Jellegéből adódóan egy kevésbé jó vörösboros termőhely is alkalmas lehet remek rozék készítésére. A finomhangolás tekintetében ugyanakkor megfigyelhető: alakul azon szőlőfajták köre is, amelyből jobban szerethető rozékat lehet készíteni. Megjelent ugyanis a fogyasztói igény a különböző rozé stílusokra. A buborék kezd kimenni a divatból, viszont helyette a megjelent – a savakkal felfokozott frissesség mellett – a gyümölcsösség, zamatosság kívánalma is. A fajélesztő alkalmazása és a levegő teljes kizárása ezekre a fogyasztói igényekre ad választ. Egyre többen keresik az olyan rozékat, amelyek aromaprofilját a kirobbanó gyümölcsösség uralja.

A borversenyek eredményei azt mutatják, hogy rozé különlegességet nem igazán akarunk a poharunkba tölteni. Nem kellenek a régi évjáratok, még akkor sem, ha ez a bornak egyáltalán nem válik kárára. Termőhelyi jellegzetességek sem kellenek. A szőlésznek egyetlen feladata van az ültetvényben: ne legyen magas az alkohol, de legyen elegendő sav a szőlőben. Időben, a teljes beérés előtt leszüretelve még elkerülhető a nagy munkacsúcs a pincében, s minél korábban ott kell lenni a piacon.

A legtöbb borfogyasztó nem törekszik tartós kapcsolatra egy rozéval. Lehet, hogy van kedvenc rozénk, mégis a legtöbben hűtlenek vagyunk. Szívesen nyúlunk mellé, próbálunk ki újat, mást. Hiba is lenne ennek a bornak éppen a játékosságát elvenni.

Azért van továbblépési lehetőség. Ha a cukorka, az eper és a málna ízénél tartalmasabbra vágyunk, de még nem vörösbort szeretnénk a poharunkba tölteni, akkor ott a siller. Jelenlegi piaca ugyanolyan bimbózó, amilyen a rozéboré volt. Szerkezete a rozéhoz hasonlít, de annál jóval tartalmasabb, teltebb. A legközelebbi siller borversenyt Sándor napján rendezik, eredményeit portálunkon is megtalálhatják majd. Addig is fogyasszanak sok rozét, ismerkedjenek a siller világával és legyen boldog az új évük!