Olasz Mikulás a Dionysos Borházban

Borászportál
2007. december 14., 11:18


Mikulás napi borkóstolón jártunk! Igazán kellemes körülmények között és baráti hangulatban töltöttük el azt a több mint két órát, melyet a borház vendégeként élvezhettünk a Dessewfy utcában.
Olasz Mikulás a Dionysos Borházban
 
Bár a vendégek jószerivel mindannyian későn érkeztek (a szokásos kezdés 5 óra, de hatkor még csak egy elszánt borivó volt jelen), mégis mintha összebeszéltünk volna, negyed hétre pillanatok alatt összegyűlt egy kisebb társaság, és elmenni már senkinek sem akaródzott. Pedig a kóstoló öttől nyolcig tart, hiszen a szaküzlet ekkor bezár. Kicsit visszaéltünk hát a házigazdák vendégszeretetével, ezúton is elnézést érte, mentségünkre szolgáljon, hogy ők traktáltak minket olyan borokkal, amiket nem volt szívünk magukra hagyni.
Az igazán exkluzív kóstolón egy még hazai forgalmazás előtt álló olasz pincészet, a Lombardiai Salvalai borait kóstolhattuk. Bár a világszerte ismert Brunello, Nomine vagy Chianti ezúttal nem került az asztalra, a Garda tónál fekvő szőlőbirtokokon 1870 óta gazdálkodó pincészet nem mindennap kóstolható borokat küldött.
Az ízélmények lassan indultak be, hiszen – sokan nem is tudják – a jó magyar fehérborok igencsak elkényeztetnek minket idehaza. Hozzájuk képest a Salvalai Soave nevű fehérborai tényleg csak szolgálóleányok lehetnek. Ám teljesen korrekt, reduktív borok voltak, melyek megfeleltek annak a célnak, hogy beindítsák ízlelőbimbóinkat. A vörösborsor szintén tavalyi évjáratú, reduktív eljárással készült borokkal indult. A Baldolinokból a fehérekhez hasonlóan egy DOC és egy classico volt kóstolható. Érdemes megjegyezni, hogy az olasz boroknál mindig az előbbi az alap verzió, a classico már ennél jobb minőséget jelöl. Azonban ezek a borok szintén még csak bevezetésre szolgáltak a későbbi igazán testes vörösök elé, legalábbis még mindenki várta a „nagy dobást”.
 
Nyugodtan, hiszen a kilenc tételből álló sor még nagy borokat tartogatott. Az Corvina Veronese és a Rondinella szőlőfajtákra épülő cuvée-k következő párosa a Valpolicella nevet viselte. Megemlitendő, hogy Olaszhonban található a legtöbb szőlőfajta a világon, nem véletlen, hogy a bőség zavarával küszködve elénk is csak házasítások: cuvée borok kerültek. A Valpolicell DOC és Classico Superior az előzőekhez hasonlóan még egy könnyebb, beszélgetős reduktív vörös volt, szintén 2006-os évjárat. A magyar vörösborokhoz képest erőteljesebb tanintartalom érződött, a vörösborok fajtajegyének ez az értéke a melegebb égtájak felé haladva növekszik.
Ekkor azonban hirtelen váratlan fordulatot vett az este. És nem elsősorban azért, mert természetszerűleg már mindenki engedékenyebben ítélte meg a sorra elénk kerülő itáliai nedűket. A 2005-ös Ripasso Monile ugyanis már egy más minőséget képviselt, hiszen hordós-palackos érleléssel készült. Ahogy merültünk egyre lejjebb az borok évgyűrűin, úgy testesedtek, mutatták magukat az elénk került borok. A kedvencem az Amarone Vejo volt, melyet már igazi borászati mesterműnek tarthatunk. Az ízében, illatában is testes, tüzes, vaniliás jegyeket hordozó bort szintén hordós-palackos érleléssel készítetté. A sort szakszerűen kommentáló somelier-től megtudtuk, hogy az olaszok nagy Amarone fogyasztók, és igyekeznek annyi órával az asztalra kerülés előtt felbontani a régebbi évjáratokat, éppen ahány éves a „kiválasztott”. A Dionysos Borházban is ügyeltek erre a jó szokásra.
Az est csúcsbora azonban a különleges eljárással készült 15 (!) alkohol fokos Amarone della Valpolicella Classico volt, amelyet alkoholtartalma ellenére nem nevezném desszertbornak. Érdekes, hogy az ennél erőteljesebb alkoholtartalommal rendelkező italokat már likőrnek tartjuk. Hogy mitől lett ilyen „erős” ez a bor? A jó taljánok a leszüretelt szőlőt hónapokig tárolják: szárítják, tulajdonképpen aszalják mielőtt feldolgoznák. A bor testessége azonban „elbírja” ezt a magas alkoholfokot. A 2004-es évjáratú, illatában is kimondottan likőrös vörösbor sokunknak elnyerte tetszését. Bár az ára bizonyára már a magasabb kategóriákban lesz, aki szereti az igazán testes vörösöket, érdemes megkóstolnia. Hát ezért is remek alkalmak ezek a Dionysos-kóstolók, hiszen nem kell többezer forintott kiadni egy csúcsborra ahhoz, hogy megkóstolhassuk. A marketingcélokat szolgáló estek ugyanis egyelőre teljesen díjmentesek. Igazi borbarátoknak nem szabad kihagyni!