Az évnek ezen részében általában kegyetlen hideggel lehet számolni. Olyannal, ami vörösre csípi a füleket és az orrokat, elgémberíti az ujjakat, görcsössé és szögletessé merevíti a mozdulatokat és jégvirágot rajzol az ablakokra. Az embernek ilyenkor óhatatlanul egy áthevült kemencére, egy rendes pohár pálinkára, némi véres hurkára és tisztességes mennyiségű forralt borra van szüksége. Máskülönben menthetetlen.

Tény azonban, hogy az időjárás az évnek ebben a szakában, nevezetesen múlt hét szombaton, meglehetősen kegyes volt. Gyenge és nem túl bántó szél mellett, szokatlanul kellemesen sütötte a nap a Strázsahegy egyenetlen oldalát. Jólesett a kabátot kigombolni és a sálat meglazítva kószálni a langyos sugárban. Rendezett dűlők, takaros gádorok, égő fa illata a levegőben. Szerencsénkre legyen mondva, mivel a zord idő megléte egyáltalán nem előfeltétele a hurka- és a forralt bor-fogyasztásnak, kóstolhattunk végeláthatatlan.

 

Volt is mit. Tíz pince nyitotta meg kapuit, s a helyi borászok mellett a helyi gasztronómia jeles képviselői, gasztrobloggerek, sztárszakácsok és jó nevű éttermek kínálták forró téli italaikat, ételeiket. A monori pincefaluban minden, a programfüzetben megjelölt vendéglátóhelyszín megtalálható volt nem egész háromszáz méteren belül. A rövid séták pince és pince között hasznosnak bizonyultak; józanodott a fej. Bizony, az illumináltságot nehéz volt elkerülni. Becsületes és valamire való ember ezzel egyébként meg sem próbálkozott. Itta a rozéból, fehérből, pirosból főzött klasszikus, vagy újszerű, chilis, vagy körtés, esetleg citrusos, hol erős, hol gyenge forralt borokat, s a rend kedvéért, ahol lehetősége nyílott rá, magát a pincehideg alapanyagot is megkóstolta.

 

Ha csak vereshagymás, őrölt pirospaprikával meghintett mangalicazsíros kenyeret és udvari kemencében sült túrós pogácsát ehetett volna mellé forrón, már akkor is úgy érezte volna, hogy ezekben az aszketikusnak cseppet sem mondható körülményekben napokig el lett volna, mértékletességet nem ismerve. Csakhogy a kör itt még nem zárult be. Marokkói karfiolkrémleves római köményes costinivel. Tonhalfasírt chillis paradicsomlekvárral. Vérpástétom fűszeres almapürével. Préselt sertéskörömkocsonya savanyúsággal. Bárányegytál kemencében sütött kenyérrel. A teljesség igénye nélkül.

Mikor anyai nagyszüleim még falun laktak „künn”, egy hajnali disznóvágás alkalmával átéltem életem egyik legelképesztőbb gasztronómiai élményét. Az „elképesztő” szóval, úgy gondolom, tilos nagyvonalúan bánni. Életünk során legfeljebb 4-szer, 5-ször szabad alkalmaznunk beszédben. Írásban maximum kétszer. Egyet, tehát még megtartok későbbre.

A böllér, mikor a szőrt a kimúlt sertésről leperzselte, s a segédje, (tehát én) már a forró tisztavizes kefével bőrét megtisztította, a bontás előtt a fülből egy darabot levág, s jobbkezének (tehát nekem) fogyasztásra átnyújtja. Durva asztali só kell csak. Az állaga? Hogy is mondjam, nyers és porcos, kissé szalonna bőrős, de főként szilánkos. Az íze? Az van. Elsőre senkinek sem a „finom” szó jut eszébe. A legtöbbeknek később sem. Mindazonáltal a nyers disznófül evésben, akkor és ott volt valami rítikus: beavatás a férfiasság egy következő, magasabb szintjébe.

A gasztronómia komplexitása elképesztő: kihat a profán léten túlra is.

Hosszú évek teltek el úgy, hogy már-már azt hittem, a nyers disznófüllel többet nem fogok találkozni. Nos, csak Monor kellett ehhez az anamnesis-hez: az egyik borász, házának teraszán fűtött sátrat állított s véres hurkával, különböző szalámikkal és pirospaprikás-aszpikos sertésfüllel igen előzékenyen tömte a betévedőt. Akkor azt gondoltam, ennél több meglepetést aligha rejthet magában ez a nap.

Szerencsére, mint oly sokszor, most is tévedtem.

Ezzel meg is érkezetünk Szabó István Gyulához, a Kétszabó Borpince borászához, a Monori Borút Egyesület elnökéhez. Erről nemcsak azért kell beszélni, mert ezen egyesület által került megrendezésre a mostani strázsahegyi forralt bor-túra, hanem mert a minden év májusára datált Strázsahegyi Pincék Fesztiváljának is ők az elkövetői (lásd keretes írásunkat).

Aztán beszélni kell még róla azért is, mármint Gyusziról, mert a fent említett „meglepetés vol. 2.” éppen az ő pincéjében ért. Nem idézném fel most az egész sort, amit kóstoltunk. Egyrészt, mert a sűrű poharazástól a kábelek többsége az agyamban csökkentett üzemódban szállította az információt a memóriaraktárába, másrészt és mentségemre szólva, mert az a „hetes olasz”, amit megpukkantott, egyszerre elfeledtette velem azt is, hogy „hanyadikán van elseje”. Ilyen, amikor a bor az embert a káprázatba csalja. Hogy adott-e el belőle? Azért mindennek van határa, mondja Gyuszi. Összesen kétszáz palackkal készített belőle. Egyszer anno, mikor a rendkívül jól szituált városi megállt pincéje előtt drága autójával, majd közölte a borásszal, hogy igényt tart mind a kétszáz 2007-es olaszrizlingjére, akkor Gyuszi – finoman szólva – csak körbekacagta.

Állítólag egyszer „a Lőrincz Gyuri” is kérte, vigyék el ennek a bornak a mintáját egy egri mustrára – okvetlenül. „A Lőrincz Gyuri” pedig köztudottan érti a csíziót. De Gyuszi megelégedett az informális és elillanó verbális elismeréssel. Becsvágytalanság? Szerintem csak ilyen szerények arrafelé az emberek…