Elefánt a Szőlészet és Pincészet Kiállításon

Egy borfesztiválról könnyű írni. Az ember megkóstol negyvenhárom féle bort, és jegyzetet készít az első huszonötről. Másnap-harmadnap átnézi őket, az első tizennégyet használhatónak tartja, mindegyiket felduzzasztja úgy három-négy sorosra, csak úgy röpködnek a savhangsúlyok, fajtajellegek, zöldalmás-citrusok, krétás tanninok. Ír elé egy pár sort az időjárásról, a zenéről, a tömegről és a hangulatról, és ha esetleg még történt is valami különleges, például éjfél után háromnegyedrészeg borászok felborították a VPOP sátrat, simán megvan a két oldal. Egy Szőlészet és Pincészet Kiállításon viszont nincs 43 pincészet, tökipomposos, andalgó párocskák, világzene sátor, hanem gépek, eszközök, adalékanyagok, és a standokon minden miniszoknyás hostesslányra jut két mogorva tekintetű overállos szaki.

És itt a baj. Mert borszerető, vidéki gyökerű, ám születésétől pesti gyerekként tudom én, hogy zöldmunka, meg szüret, meg fejtés, meg derítés, persze, de ezen a kiállításon (illetve nem csak ezen, hiszen futott még a Magyar Kert és az Agro+Mashexpo is) kapkodtam a fejem a nem minden esetben világos funkciójú szerkezetek között, kicsit úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban. Azazhogy nem.

Úgy éreztem magam, mint kis kínai porceláncsésze az elefántok között. Ennyi brutális gépet egyszerre én még nem láttam. Szörnyetegek mindenfelé lánctalpakon, két méteres abroncsokon, néha 2 emelet magasságban, karokkal, nyúlványokkal, izékkel. Háború esetén biztos, hogy számolnak a mezőgazdász dandárral is. Azt nagyon megnézném, mikor mondjuk az agresszor pirézek kiküldenek egy osztagot valami kis faluba, hogy ugyan szedjék össze ami ehetőt találnak. A katonák nevetgélve gépkocsiznak a vészjóslóan csendes házak felé, ahonnan egyszer csak tompa morajlást hallatva előjönnek a traktorok, cséplőgépek, szüretelőgépek, kombájnok. A teherautókat, mint a dominót, döntenék fel, a harckocsikat pedig galacsinná gyűrnék. Amelyik katona pedig bekerül a szüretelőgép verőlécei közé… azt piréz zászlóba tekerve küldik haza, poszthumusz hadnagyi rangban. Minden elismerésem a kiállítás berendezőinek, száznál több ilyen dögöt a helyére állítani nem lehetett kis munka. Mennyivel egyszerűbb erotika kiállítást rendezni, ott a legnagyobb kellék is csak maximum 30 centi.

Úgy döntöttem, házhoz megyek a pofonért. Mindenhová odamegyek, előnyben részesítve azokat a standokat, ahol fel sem ismerem, hogy mi van kiállítva, és ami az eszembe jut, (értelemszerűen nettó hülyeség,) azt megkérdezem. Így szerzek néhány szórakoztató percet az áldozatnak, én pedig csak tanulok valamit.

Elsőre beleszaladtam az élesztős standba. Itt a Chr. Hansen cég népszerűsítette Viniflora márkanév alatt futó élesztőit, merthogy többféle is van neki. Vannak először is fajélesztők, minden színű, szagú és rendű borhoz. Vannak speciális élesztőik (elsősorban nem a saccharomyces törzsből), amelyek a jól sikerült spontán alkoholos erjesztéshez hasonló fermentációt tesznek lehetővé, magyarul olyan mintha nem fajélesztővel oltották volna be a mustot, pedig de. Vannak továbbá almasavbontó kultúráik is, melyeknek előnye, hogy erjedés alatt nem bontják a citromsavat (akit konkrétabban érdekel, hogy ez miért jó: hát azért, mert így nem képez diacetilt, ecetsavat és 2,3-butándiolt. Örülök, hogy segíthettem). Mint megtudtam, hobbiborászok is egyre inkább nyúlnak fajélesztőkhöz, és kérnek szakmai segítséget az erjesztést illetően. Általában véve nagy tanulsága volt a kiállításnak, hogy magánszemélyek is kezdenek egyre tudatosabban és egyre igényesebben bort készíteni otthon.

Találtam üvegeket is, végre valami, amit én is megismerek elsőre. Megtudtam, hogy mi magyarok, üvegben szeretjük a különleges, újító formát, de a modern lezárási módszerektől, mint műanyag vagy üvegdugó, csavarzár, továbbra is félünk. 2 polcon álltak a színes üvegek garmadái, anyukám imádta volna, mert befőttesüvegből is volt úgy 100 féle. A legalsó polcokon színes dobozokat láttam. Rákérdeztem, hogy akkor ugye ez a bag-in-box dolog hogy is áll, ettől is ódzkodik-e a magyar fogyasztó, pedig milyen hasznos, hogy a belső tasakban levegőtől elzárva még felbontás után sem oxidálódik a bor. Nagyon udvariasan egyetértettek velem, de azért elmondták, hogy amiket én nézek, azok a poharak kartondobozai. A rohadt életbe, ott szaladok bele, ahol a legkevésbé várom.

Utána következett a növényvédő és növényorvosi kamara. Kapcsolatukat a szőlészekkel valahogy úgy képzeltem el, mint egy gyerekorvos-gyerek-szülő viszonyt, ahol a szülő a szőlész, a gyerek a szőlő, az orvos meg az orvos. Kiderült, hogy nagyon nem lőttem mellé, annyiban speciális a dolog, hogy a szőlész nem sima szülő, hanem az a típusú anyuka, aki a terhesség alatt bebifláz 13 orvosi könyvet, bejár a SOTÉ-ra előadást hallgatni, diagnosztizál ha kell, éppen csak recepttömbje nincs neki. Szóval kisebb kártevőkkel, betegségekkel simán megküzd a termelő is, bár a használt vegyszerekről konzultálnia kell (pl. a lebomlási idő miatt), bejelentési kötelezettsége van, ha valami komolyabban elburjánzik a szőlőben. Növényorvosi hatáskör az országba beérkezett szaporítóanyagok ellenőrzése is. És ha nem is minden szőlész-borász növényorvos, de minden növényorvos szőlész-borász, legalább hobbiszinten.

Utam ismeretlen szerkezethez vezetett, olyasmi volt, mintha több, nagy kvarckijelzős rádiós ébresztőóra lett volna sorba kötve. Ezmiez kérdésemre megtudtam, hogy ez egy Vinpilot márkájú, számítógép által vezérelt erjedésszabályozó készülék ami erjesztőtartályok tucatjait képes lefedni. Egyrészt a beállított erjedési hőmérsékletet szinte tizedpontossággal tartja, másrészt szabályozza az erjesztés közben képződött szén-dioxid elvezetését is, vagyis képes sűríteni, illetve ritkítani a cefre fölött a szén-dioxid párnát. Így szabályozhatóbbá válik az erjedés időtartama, a borász pedig könnyebben tudja a kívánt arcúra formálni a borát.

Később acéltartályokat találtam, meglehetősen barátságos kis méretekben is (az asztali pálinkafőzőket már nem is mondom, mert amióta törvény engedi az otthoni főzést, minden fesztiválon van csecse kis rézüst). 12 literestől lehet már kapni (Molnár farm gyártja, aki akar, annak van 3300 literes is), és lássunk csodát, magánszemélyek is egyre többen tartanak ilyet a pincében. Nagy előnye, amellett persze, hogy bizonyos szőlőfajtáknak kifejezetten jót tesz, ha boruk nem hordósan érlelődik, hogy úszófedelének köszönhetően légmentesen zár, még folyamatos csapolgatás közben is, ami ugye a hordóról nem mondható el.

Találtam ezen kívül bumeráng-repülőst, plüssállatost, sapkást, késest, vadászruhást, fafaragóst, csodatörlőrongyost, bizonyára ők is valamiféle szőlészeti jelentőséggel bírnak, amit csak az ért meg, aki benne él.

Éééés, megtaláltam a sátánt magát: a műtannint! Száraz, szikár tények következzenek: az Oenotan tannin készítmény ugyanabból a fa alapanyagból készül, mint a barrique hordó előállításához szánt hordódonga. A tölgyfaforgácsot tűzzel kezelik, majd lassú extrakciónak vetik alá 80 celsius fokon, utána koncentrálják, és liofilizálják (ez valami hiperszuper szárítási eljárás). A borban többféle szerepe van. Stabilizál: kicsapja az instabil fehérjéket és a derítési proteineket, de megköti a vörösbor antocianinjait így hosszabb ideig megőrzi színét. A fehérboroknak aranysárga színt kölcsönöz. Ízben vaníliás, fűszeres illatot ad a bornak. Hát, akkor kinek hogy.

A kiállításon díszvendég volt a Vilányi borrégió, méghozzá egy „Villány Természetesen” című kampánnyal.

A kampány lényege, Villány népszerűsítése mellett, hogy felhívja a figyelmet az egyre több borász által alkalmazott biogazdálkodás jelentőségére, és kiemelje azokat, akik ezt komolyabban alkalmazzák. A kampány szerintem ügyes, mind témáját, mind időzítését illetően. Azt talán elmondhatjuk, hogy Villány népszerűségében talán már nem emelkedik toronymagasan a többi borvidék fölé, nem lett feltétlenül kevésbé népszerű, inkább a többiek is feljebb jöttek, kialakult egy nagyobb volumenű, és szerteágazóbb igényű borfogyasztó réteg. Igaz persze az is, hogy amennyire divat volt szeretni Villányt pár éve, most divat egy kicsit elhatárolódni tőle, és a vád legtöbbször, a drágaság mellett, a „műség”. Az agyonhordózás, a több ezer palackos, mintha dűlőszelekció lenne bortételek, a susmusok műtanninról, fordított ozmózisról, neadjisten Hajósról érkező, szőlővel megrakott teherautókról. Villány még közel sincs bajban, de elébe mennek a helyzetnek, és okosan nem védekeznek, hanem rámennek arra, hogy a természetességet fejben elkezdjük hozzákötni a borvidékhez. Ebben semmi sunyiság nincs, ez egy ügyesen kivitelezett koncepció, amiből lehetne hasonló a többi 21 borvidéknek is.

A végére pedig egy előadásról. Az első előadók egyike volt Szepsy István, aki a Furmint szőlőfajtáról beszélt. Bakfislányos ömlengés, és szemérmetlen hízelgés következik. Szepsyt hallgatni borzongató élmény. Nem azért, mert jó előadó, dehogyis az. Egyszerűen mondja a magáét, hol távol tartja a mikrofont, hol közel, néha bele-beleakad egy mondatba, egy dologról eszébe jut egy másik, abba kezd bele, amúgy szépen, érthetően beszél, de semmiképp sem varázsol el az előadásmódjával. Hanem bizony amit mond. A furmintról is beszél, persze, sőt, szinte csak a furmintról, de közben meg mellékesen talajrétegződöttségről, a fürt tagozódásáról, a szőlő keringési rendszeréről, a Kárpát medencéről, továbbá a természet tiszteletéről, a mámorról, és a kapocsról, ami összeköt mindent, ami él. Nincs olyan mondata, amit az ember ne értene, és amivel ne lenne több, mint azelőtt.

Végülis ez a sok monstrum, ketyere, és fura por ott a kiállításon magasztos célt szolgál, mégpedig, hogy segítsenek megteremteni a bort, amit én megiszok, és jó lesz nekem. Megérem még, hogy jó haverok leszünk.