A Rozé, Rizling és Jazz napokra érve különleges érzés kerített hatalmába. A kulturált környezet, barátságos miliő és nyugalom azt sugallta, hogy jó helyre jöttem. Hétköznap lévén a tér csak lassacskán telt meg emberekkel, még sem tűnt üresnek, inkább izgalommal telinek, vendégvárónak, mintha a házigazda az utolsó simításokat végezné a barátok érkezése előtt. Olyan érzésem volt, mint amikor egy szép rizlinget veszek a kezembe, megcsillan rajta a napfény, és a pohár száját az orromhoz emelve vizsgálom az izgalmas illatokat.

 

Bár a Veszprémfest csupán egyik helyszínéről van szó, egy borrajongónak nyilván kiemelt cél a borfalu. Persze a koncertek, mint „fő” műsorszámok is fontos vonzerőt jelentettek – de ezekről később. Nagy volt a kísértés, de nem szerettem volna összehasonlítani más fesztiválokkal a rendezvényt, hiszen mindegyiknek mások a céljai, lehetőségei – ezért az előnyei és hátrányai is.

Ahogy a jó bornál, úgy a rendezvénynél is az összetettségen, harmónián, a részleteken áll, vagy bukik a siker. Nézzük meg tehát, hogy miért is volt sikeres annyira ez a fesztivál.

A város sok száz éves patinás, nosztalgikus környezete fogadta az ide látogatót. A borfalu kialakítása is egységes, átlátható, rendezett volt. Az Óváros téren felállított bódésor körbe ölelte a padokat, a kört pedig a színpad zárta. A borfalut 4-kor nyitották, a napi három koncert első fellépője 5 óra körül kezdett. A környezetből adódóan a vendégek is kulturáltak voltak – bár bevallom, a borokkal és a standszemélyzettel barátkoztam inkább.

A tematika (rozé és rizling) sokak számára talán kurtán hangzik, mégis két olyan hívószót sikerült a szervezőknek választaniuk, ami telitalálat. A rozé reneszánszát éli hazánkban (főként persze fröccsben), és a Balaton Borrégió zászlóshajója méltán a(z olasz)rizling. De hogy senki ne szenvedjen hiányt, a fenti két boron kívül minden bódéban mást is találtunk. Összesen 24 pincészet kínálatának metszetét kóstolhattuk, ami nagyjából 100-120 bort jelentett.

Már-már szokatlanak tűnt, de a belépés ingyenes volt. És a borért nem kóstolójegyekkel, vagy kártyán található elektronikus forintokkal lehetett fizetni, hanem valódi készpénzzel. A kóstolójegy előnyeit főként a szervező élvezi, és bár a fesztiválkártya egyszerűsége miatt a látogatóknak is valahol jó – azért az igazi mégis a bankjegy. Emellett két fontos megoldás is nagyban segítette a borozást. Az egyik, hogy kóstolómennyiséget minden standnál lehetett kérni a borokból, és szívesen adtak is. (No persze ha az ember mindegyik tételt tesztelni szerette volna, azért örömmel elfogadtak némi pénzmagot.) A másik pedig a kóstolópoharak rugalmas kezelése volt: azokat bármelyik standnál át lehetett venni (500 forint betétdíjért cserébe), és mindegyiknél szívesen cserélték tisztára, vagy vissza.

A borok mellé megfelelő ételeket vehettünk a bódésor egyik szegletében található kolbászos, sajtos, sütödés és kürtőskalácsos standoknál. És bár a zenei aláfestés általában teljesen mellékes szokott lenni számomra a borfesztiválokon, most érdemes erről is néhány szót ejteni.

Ahogy már írtam, a zenei színpad a borfalu szerves részét képezte. Ez ugyan kétélű fegyver – hiszen egy oda nem illő, vagy túl hangos zene akár árthat is a borozásnak –, most viszont kifejezetten örömmel vettem a dallamokat. Ebben persze nagy szerepe volt annak, hogy igényes jazz, vagy legalábbis hasonló zene szólt, ami mellett ráadásul beszélgetni is lehetett. A fellépőket nehéz lenne felsorolni, így csak néhányat említek: Hot Jazz Band, Group'N'Swing, Jamie Winchester, Tóth Vera és zenekara, United. A nevek magukért beszélnek. Nagy kérdés persze, hogy az ilyesfajta muzsika bejön-e mindenkinek, de reményeim szerint legalábbis nem zavarja a füleket. Korábbi cikkünkben kérdésként merült fel a Balaton Sound fesztivállal kapcsolatban, hogy vajon az elektronikus zene illik-e a borozáshoz. Nos, most sokkal egyértelműbb volt a válasz.

Bár a Rozé, Rizling és Jazz Napokat a Veszprémfest kísérő rendezvényének hívták, a mi szempontunkból ez fordítva működött. A borozás után mindössze 3 perc sétára volt George Benson koncertje, és elvileg ennyire lett volna Matt Bianco és a Buena Vista Social Club is, ha a rossz időre való tekintettel nem tették volna át azokat a város szélén lévő Arénába. A fellépők persze főként a 30 év feletti közönségnek jelentenek valamit – nekik viszont sokat. Ugyan már nem első alkalommal járnak Magyarországon, de sose lehet tudni, jönnek-e még valaha. A vár patinás díszletei között fergeteges volt George Benson zenéje, aki 70 évesen is frissen pengette a húrokat és rezegtette hangszálait. (A rend kedvéért azért megjegyzendő, hogy negyedik nap – kakukktojásként – Donizettit, a nulladik napon pedig a Gringo Sztárt lehetet hallgatni. A másik kísérő rendezvény a Dívák a Kolostorban címre hallgatott.)

A zene volt tehát a borfalu sava-borsa, ami a boros hasonlatunkhoz is remekül passzol. A Balaton északi részéről lévén szó, rizlingünkben megjelent az ásványosság, és díszítésnek a vanília is…

Természetesen a varázslatból felocsúdva azért érdemes néhány kritikai észrevételt is tenni. Ahogy a tökéletes bor is ritka, úgy a rendezvényben is lehetett találni apróbb hiányosságokat. Elsőként természetesen azt tehetjük szóvá, hogy csupán balatoni borokat kóstolhattunk, és bár nyilván a hely szelleméből adódóan ezt sokan természetesnek veszik, másokban hiányérzet maradhatott. Összehasonlításban talán maga a falu is kicsi volt, a felvonultatott borok száma sem vetekedhetett más fesztiválok kínálatával.

Szokatlan volt továbbá, hogy borászok, szakmabeliek helyett főként hostessek álltak a pultokban. Egyen kötényben érkeztek, csinosak, segítőkészek voltak, és szerencsére a legfontosabb információkkal is felkészítették őket, de természetszerűleg a borokról részletes leírást nem tudtak adni. Ez a közönségrendezvény jellegből adódóan vélhetően nem sok emberben hagyott persze hiányérzetet. (Mint megtudtam, az egész falu egyetlen kereskedőház égisze alatt futott, ami sok mindent megmagyaráz.) Az már talán kellemetlenebb volt, hogy csupán egy bódéban lehetett szódát kapni, így aki egy jó fröccsre vágyott – ami mind a meleghez mind a rozéhoz és a rizlinghez jól illett –, vagy ott vette meg az italt, vagy kombinálnia kellett. Ezeken kívül persze említhetünk olyan apróságokat, mint hogy a pohármosás sem sikerült mindig 100%-osan, meg a kenyérlángost is kihagyták az étkek közül, de ezek már igazán csak piszkálódásnak tűnhetnek.

Nézzük akkor, hogy milyen rendezvényt is kóstoltunk! Ha – stílusosan – rizlingként képzeljük el, akkor nem túl mély, de érett szín, közepesen intenzív, összetett illat, és gazdag, fajtajelleges ízösszetétel jellemzi világokkal, gyümölcsökkel, ásványossággal és kevés vaníliával. Nem nagyágyú, de látott hordót, emellett megmaradt a frissessége, kedvessége is. Olyan, amilyennek egy jó balatoni rizlinget elképzelek.

Összességében tehát le a kalappal a szervezők előtt. Nagyon komoly fesztivált hoztak össze, a borfalu pedig egy barátságos, szerethető színfolt volt csodás környezetben. Ha tehetem, jövőre is lenézek!