Mit is jelent ez a kifejezés? Az itt leírt definíció a Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet (OIV) által 2010-ben elfogadott fogalom. A szervezet a világ bortermelő országait tömöríti 1924 óta és állásfoglalásait kizárólag egyhangú döntéssel fogadja el. Tehát az OIV definíciója szerint a terroir a természeti és biológiai környezet, az alkalmazott szőlészeti és borászati módszerek olyan egymásra hatása, amely jellegzetes borkaraktert eredményez azon borok esetében, amelyek az adott helyről származnak. Ez azonban nem egy borász egy dűlőjének sajátja, hanem olyan közösségi ismeret, amely általánosan jellemző egy adott termőhelyre. Ennek a fogalomnak a portói borok mindenben megfelelnek. Az örömteli dolog nekünk, magyaroknak, hogy a mi tokaji aszúnk is ebbe a kategóriába tartozik. Az utóbbi évtizedekben abban is sikerült jelentőset előrelépnünk, hogy egy ország és egy borvidék és egy bor jusson eszébe mindenkinek Tokaj név hallatán (nagy jelentősége van tehát a francia, az olasz és ausztrál hasonló csengésű nevek elleni küzdelmek).

 

A portói borok meghatározó eleme földrajzi és marketing szempontból, a Douro folyó. A folyómeder két oldalán meredeken felkapaszkodó, egybefüggő szőlőültetvények határozzák meg a tájat. A portói bor szempontjából a folyó jelképesen és fizikailag is összeköti a szőlőtermő területet az óceán partján fekvő Porto városával, ahol a bor érik. A másik, fontos meghatározó tényező az angol borkereskedők jelenléte, akik nagy mennyiségben vették és vitték a szomjas szigetországiak számára az ott termett borokat.

A harmadik nagyon fontos elem a portói borok szabályozása. A szabályozási rendszert a 18 század közepi nagy túltermelések hatásai kényszerítették ki. A szabályozás célja egyértelműen a bor piaci értékének megőrzését szolgálta. Bár a szabályozás változott azóta, mégis nagy vonalakban ma is ezek a szabályok határozzák meg a portói borok készítését.

A negyedik, legkésőbb megjelent elem volt a márka. Porto városában letelepedett angol kereskedők a Douro völgyében termett különböző borok házasításával és saját márkanevük népszerűsítésével gyakorlatilag 100 év alatt egy világszerte ismert és elismert bort teremtettek. A szőlőtermesztés és a borok érlelése olyannyira elváltak egymástól, hogy törvényi háttérrel 1986-ig csak Porto városán keresztül folyhatott a borok exportja. Ez az állapot Portugália Európai Uniós csatlakozásával szűnt meg.

Az akkor már saját lábán álló világmárkának számító portói bor forgalmazásában a törvénymódosítás nem jelentett különösebb változást. Azon termelők számára viszont, akik eddig csak szőlőt tudtak eladni, megnyílt a lehetőség a borkészítésre, a „douro karakter” még teljesebb bemutatására. Ez a lehetőség nem jelentette mégsem azt, hogy a helyi fajtákat a jól ismert világfajtákra cseréljék. A cél az ma is a borvidéken, hogy az egyedi, máshoz nem hasonlítható borok még jellegzetesebbek legyenek. Ezért a nagyok mellett egyre inkább a kicsikre irányul a figyelem. Ezek a borok elsősorban nem portói borok.

A Douro völgye szülőhelye a nagy mennyiségben készített, és a kis tételben gondozott, „kézműves” boroknak egyaránt. A különbség csak a megfelelő helyre tett hangsúlyon van, és a különbség nem ellentét.