A szőlő ültetésének mondája 

Más legendák szerint Noé az elültetett vesszőt állatok vérével locsolta, vagy állatok koponyájába ültette. Ismerünk olyan történetet is, mely szerint egyik állatot sem találta megfelelőnek, ezért végül az Ararát hegy oldalába ültette a vesszőket.

Néhány népcsoport, például a székelyek körében úgy él a legenda, hogy Noé az eső elállta után lement a völgybe, hogy alkalmas helyet keressen a letelepedésre. Visszafelé egy botra támaszkodott, amelynek vége elhullott állatok (kutya, macska, disznó és oroszlán) vérével érintkezett. Amikor aztán felért a hegyre, többé már nem volt szüksége a botra, így leszúrta a földbe, amely később megeredt és szőlőt termett. Innen ered az a sok helyen elterjedt gondolat, hogy a részeg emberek ezeknek az állatoknak a tulajdonságait viselik magukon. 

Palesztinában már az V. században feljegyezték a szőlő ültetésének mondáját, s ezután is gyakran felbukkant különböző irodalmakban. Úgy ismerik a történetet, hogy a Sátán Noéhoz társult, s ő helyezett el állati tetemeket a szőlőtőke alá.

Európa szinte minden népének folklórjában szerepel a szőlőültetés legendája. Néhány helyen Ádám a monda főhőse. Ezek a mondák az Éden fáját szőlőtőkének tekintették. Azok a mondák, amelyek Noéhoz kapcsolódnak, szintén megemlítik a Paradicsomot, mégpedig úgy, hogy Noé onnan hozta a szőlővesszőt.

A monda kapcsolatba hozható a Bacchus-kultusszal is, mivel Bacchusnak a tisztelői szamarat, disznót és kecskebakot áldoztak, azt a három állatot, amely a leggyakrabban szerepel a szőlő ültetésének mondájában is.

A görögök bor-istenéről pedig tudjuk, hogy a szőlőpalántát útban hazafelé, a nagy meleg miatt madár lábába tette, de a palánta az isten gondviselésének köszönhetően gyorsan nőni kezdett, ezért szamár, majd oroszlán lábába dugta. Innen kivenni nem tudta, ezért ezzel együtt ültette el.

 

A magyar irodalomban először Temesvári Pelbárt írta le a szőlő ültetésének mondáját. Ő a Gesta Romanorumból idézte magyar nyelven. A legteljesebb formában Tinódi Sebestyén írta meg a „Sokféle részögösről” című művében. Zsidó elemek is felfedezhetők a műben, amikor azt említi, hogy a szőlőtőke, amelyet az özönvíz a paradicsomból kimosott, egy hegyen megeredt, egy kecskebak rátalált, bogyóját megharapdálta, felvidámodott tőle. Noé ezt észrevette, és a szőlőtőkét elültette a kertjébe. Az a tőke, amelyet a kecske megrágott, sokkal jobban termett, ettől kezdve metszették a szőlőt. A kecskebak neve héberül „sedu”. Nyelvészetileg igazolt, hogy ebből a szóból ered a sátán neve. (A démont kecskebak alakjában ábrázolják a képzőművészetben is). A XIX. század elejétől a XX. század közepéig gyakran közölték a szőlő ültetésének mondáját nyomtatványok, népszerű fordításgyűjtemények, és vicclapok is.

A szőlőhegyi védőszent az egyház által szentté avatott személy, aki szőlőtermelésből élő falvak, a szőlő- és borkultúrához kapcsolódó foglalkozású csoportok (kádár, kocsmáros, vincellér) és a szőlőhegyek birtokosainak nyújt védelmet. Ezek az emberek kultikus tiszteletben részesítik a szőlőhegy védelméért, szerencse és a bő termés biztosításáért. A szőlőhegyi védőszentek kultuszát őrzik a szőlőhegyi kápolnák, a róluk készült fa- és kőszobrok, kegytárgyak és használati eszközök.

A kevéssé ismert középkori eredetű szőlőhegyi védőszentek közé tartozott Orbán (Urbán), akinek kultusza a XVII–XIX. században virágzott (főleg Ny-Dunántúlon, az Alföldön vagy a Kis-Kárpátok vidékén). Orbán a szőlőművelők, kádárok és kocsmárosok védőszentje volt. Szőlőhegyi búcsúkat tartottak kápolnájánál, gyakran hordófenekekre faragták a képét.

Donát római legionárius a XVIII. század elején egyházi kezdeményezésre lett szőlőhegyi védőszent, a szőlőművesek pártfogója. Kápolnái és szobrai főként Veszprém és Heves megyében voltak elterjedtek.

Ismert volt még Márton, Vince és Miklós is, akiknek elsősorban az emléknapjain tartottak ünnepeket.

A szőlőterület kisebb darabja, amely a munkavégzés szakaszokra való oszthatóságának céljából lett kialakítva. Palászta és parászta néven is ismert. Az egyes szőlőpászták egy-egy adott szőlőterületen belül sem voltak egyformák. Egyes alföldi városokban a XVIII. században a száz útból álló és ötven tőke hosszú szőlőterületet nevezték egy szőlőpásztának. Ez a méret azonban nem vált általánossá. A filoxéravész után elterjedt szakszerűbb szőlőművelés során a pásztát már telepítés előtt kijelölték, így ezek nagyságrendileg egyforma méretűek lettek. Elterjedt gyakorlat volt egy-egy szőlőpásztába egyfajta szőlőt ültetni. Ezt az Alföld nagy részén pásztás gazdálkodásnak nevezik. Régebben a szőlőpászta szó helyett az „íz” szót használták.