Az eredetvédelemmel összefüggő szabályozás következményei az egyszerű borfogyasztók számára is egyértelműek, és jól érzékelhetőek. Az új eredetvédelmi szabályozás elemei a következő években egyre látványosabb formában fognak megjelenni a borok címkéin. Ezért új fogalmakat, megnevezéseket kell majd megtanulnunk, hogy eligazodhassunk a kínálatban.

 

A jövőben a régi minőségi kategóriáknak most megfelelő borok egyre inkább össze fognak mosódni, és az elsődleges eligazodási pont a földrajzi név és/vagy a márkanév lesz. Ma az asztali bor egyértelműen egy minőségi kategóriát takar, míg a földrajzi jelzést viselő borokhoz egy másfajta minőséget társítunk. Ennek a fogyasztói megközelítésnek a szabályozás gyökeres változásából adódóan alapvetően meg kell változnia.

Az új eredetvédelmi szabályok alapján alapvetően két borkategória jön létre, amely azonban nem jelent minőségi kategóriát is:

Egy földrajzi név borcímkén történő feltűntetésének alapvető feltétele, hogy a földrajzi névhez tartozó borok részletes termékleírással rendelkezzenek, amelyek egyértelműen bemutatják, hogy az adott bor hogyan készülhet, milyen érzékszervi és analitikai tulajdonságokkal kell rendelkeznie. A szabályok betartását ellenőrzéssel biztosítják.

A második kategóriában, a földrajzi jelzést nem viselő borok esetén csak általános, jogszabályban lefektetett minimum szabályok léteznek, amelyen belül az adott bor készítési szabályait a borkészítő saját elgondolása alapján maga alakítja ki. Ez a kategória igazodik leginkább az újvilági márkaborok koncepciójához, ahol egy ismert fajtanév, és egy jól kommunikált márkanév párosával kerülnek piacra a borok.

Mindkét kategória biztosít előnyöket és hátrányokat egyaránt:

Európában elsősorban, de a világpiacon is, a földrajzi neveknek nagyon komoly múltjuk, értékük van. A neveket ismerő fogyasztók számára a földrajzi név biztos támpontot jelent a minőség megítélésében, a bor karakterének, fogyasztási értékének elhelyezésében.

Az elmúlt 20 évben a borkészítésbe újonnan bekapcsolódó országok sokat tettek azért, hogy a világ borpiacán ismert bormárkák alakuljanak ki, amelyek hasonlóan jó eligazodási pontot jelentenek a borfogyasztók számára, mint a földrajzi nevek.

Ez azzal az eredménnyel járt, hogy a földrajzi jelzéseknek egyre inkább meg kell küzdeniük a bormárkákkal a fogyasztókért a borpiacon. Ma már egy földrajzi név – kevés kivételtől eltekintve – önmagában kevés ahhoz, hogy borfogyasztóikat a jövőben is megtarthassa. A világpiacon ez a tendencia egyértelműen érvényesül, de az EU borimportjának növekedése is egyre inkább ennek a folyamatnak az európai erősödését támasztja alá.

A márkanevek előnyei közé sorolható, hogy a mögötte álló borok készítése, jellege a fogyasztói igényeknek megfelelően könnyen alakítható. A márka iránti érdeklődés fenntartása viszont jelentős marketingtevékenységet igényel. A földrajzi nevek ezzel szemben egyfajta állandóságot, a hagyományok őrzését közvetítik a fogyasztók felé, miközben hosszútávon jelentősen változhat a név mögötti tartalom. A bor szabályozását egy közösség alakítja, formálja, ezért a márkához képest jelentősen több személyen múlik a földrajzi név viselésére vonatkozó szabályok alakítása. A földrajzi név használatának joga egy közösséget illet meg, ezért a név népszerűsítésének költségei is kevésbé terhelnek egy vállalkozást.

Az EU bortermelő tagállamainak a nemzeti sajátosságokat hordozó szabályozások alapján kialakult eredetvédelmi rendszerekből kell áttérniük az egységes szabályozás szerinti termékleírás rendszerére. Ezzel két földrajzi név szabályozásának tartalma könnyedén összehasonlíthatóvá válik.

Az idei évben minden tagállam feladata, hogy a jelenleg hatályos szabályozást elismert földrajzi neveire helyezze át, vagyis létrejöjjenek az EU egységes szerkezetű, eredetvédett termékleírásai.

A verseny egyre élesebb, a fogyasztókért folytatott küzdelemhez szükséges eszközök alakítása, használata a korábbiakhoz képest még inkább a termelői közösségek kezében van.