A naptáramba már több héttel az esemény előtt beírtam a fenti dátumot. Ugyanis az év utolsó Zwack Open-je egy olyan rendezvény, amelyen akkor is meg kellett jelennem, ha piros elefántok potyognak az égből… és úgy látszik, hogy ezzel a gondolattal nem voltam egyedül, amit a megjelent tömeg is igazolt. Zwack Izabellának sikerült kiválasztania azt a két komponenst, amit ha egybegyúrunk, akkor nincs az a borszerető-és fogyasztó ember aki ellent tudna állni egy borkóstolónak. Az egyik összetevő a belépő több mint vonzó ára (1000 Ft volt, ami 3000 Ft-os vásárlás esetén levásárolható a kóstolás végén) a másik a meghívott borászok névsora, illetve pincészetek száma (9 pincészet 46 féle bora).

 

A megjelent borászokat a szokásos kategóriákon kívül (borvidék, termőhely, stílusok, stb.) én két szubjektív kategóriába osztottam. Nem nagyon szeretem ezt a ma sajnos egyre divatosabb szót használni, de az egyikben a nagy (értsd: öreg) sztár borászok gyerekei voltak, akik már szintén letettek valamit (nem is akármit) az asztalra, illetve saját maguk is bebizonyították a „sztárságra” való jogos igényüket. A másik csoportba pedig azok a feltörekvő, különböző borversenyeken és a hazai gasztro-világ csúcséttermeiben már szintén bizonyított borászok voltak akiknek – ha arról az útról nem térnek le amin eddig elindultak – szintén „sztár” borászság lesz a jutalmuk.

Valamiért van egy olyan perverz gondolatom – amitől egyszerűen nem tudok szabadulni -, hogy minél több emberrel ismertessem meg a minőségi, nagyon szép magyar borokat. Ebből a megfontolásból kiindulva olyan ismerősöket, barátokat hívtam meg erre az eseményre, akik szinte teljesen laikusak még a borkóstolás-és fogyasztás frontján, illetve a másik része olyan megátalkodott sörfogyasztó, aki szinte hallani sem akart arról, hogy tegnap este neki boroznia „kell”. Valahogy sokkal jobban tudok hinni ebben a „hittérítő” küldetésben és így újabb lelkes emberekkel gyarapítani a borfogyasztók –szerencsére minden évben egyre népesebb – táborát, mint hogy szakmabeli emberekkel akadémikus szinten vitassuk meg a „gyöngyöző savakat és játékos tanninokat” – ahogyan egyik barátom szokta mondani, arra utalva, hogy ezek csak olyan meghatározások amikkel egy átlagember nem tud mit kezdeni.

De ugorjunk is vissza az Open-re. Már a belépésnél látszódott, hogy profi szervezőkkel van dolgunk. A regisztráció ellenőrzése után a vendégek – Karácsony közeledtére való tekintettel – kaptak 1-1 szaloncukrot. Kedves figyelmesség. Jobbra kanyarodva a belépőt lehetett megvenni utána balra kanyarodva a ruhákat lehetett elhelyezni a(z ingyenes) ruhatárban. A múzeum részbe felérve már annyian voltak este hatkor, hogy kis csapatommal már annak is örültünk, hogy – még szabad - kóstolópoharakhoz jutottunk. A heringek a konzervdobozban hozzánk képest olyan szellősen, már-már távol helyezkedtek el egymástól, mint a protonok a nagy hadronűtköztető gyűrűben. (Amúgy Zwackék 80 jeggyel többet adtak el, mint az eddigi rendezvényeikre, azaz összesen 280 lelkes borfogyasztó látogatta meg az Open-t, így aki ismeri a helyet és ott volt csak az tudja, hogy tényleg elfért ennyi ember).

És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra. Ki az, aki látott már borfesztiválokon, borkóstolókon - és eleve borkóstolás közben - egymással üvöltöző, egymás nyakának ugró embereket?  És most nem elsősorban a 142. számú italbolt törzsközönségére gondolok. Pedig a helyzet akár indokolttá is tehetné; sok ember, kevés levegő, kialakuló stresszhelyzet, stb. És mégsem ez alakult ki, sőt, valójában inkább az ellenkezője. Vagyis mindenki türelmesen állt és várta, hogy rá kerüljön a sor a kóstolásnál. Senkit nem zavart, hogy ő a 17. a sorban az adott borászat pultjánál. Illetve még azt is hatalmas kutya szemekkel tűrték a vendégek, amikor az adott borászt megakasztotta a kiszolgálásban egy rég nem látott barát/ismerős, akivel azért csak kellett váltani egy-két szót.

Tényleg annyian voltak, hogy 2cm-t sem lehetett megtenni anélkül, hogy valakinek ráléptünk volna a sarkára vagy a táskát ne vertük volna le a nők válláról, de akire ráléptünk az is olyan szelíden nézett vissza ránk mint akinek az lett volna a tekintetében: Ugyan már te csak egyszer léptél rám de én már ötször az előttem lévő sarkára… 

Ha már Buthánban bevezették a Bruttó Nemzeti Boldogság mutatószámot, akkor szerintem nekünk magyaroknak is komolyan el kellene gondolkozni azon, hogy mi az ami boldoggá tesz minket, mi az ami összetart és nem szétválaszt korra nemre és felekezetre való tekintet nélkül. A bor és annak fogyasztása pont ilyen dolog, úgyhogy lehet, hogy az alkotmányunkat ki kellene egészíteni a mérsékelt borfogyasztást közösség összetartó-és megőrző erejével.

Igazából egyik borászt sem szeretném kiemelni a többi közül, hiszen akik eljöttek ide bemutatni a boraikat azoknak a nevei már önmagában garancia a minőségre. Azért a tényszerűség kedvéért megjegyzem, hogy a legtöbb időt a Somlói Apátsági Pince, illetve a Losonci Bálint/Szecskő Tamás standjánál töltöttük el hihetetlenül szép borokat kóstolva, illetve a társaságunk nő tagjai azért hamar megtalálták maguknak a tokaji Dobogó pincészet standját. Természetesen a belépő sorsjegy is volt egyben, így három szerencsés nyertes nevét olvasta fel Izabella, akik egy-egy palack borral lettek gazdagabbak.

A Zwack múzeum egyik hátsó vitrinjében, – mintegy nagyszerű és kalandos életút lezárása képen – nézegettem pohárral a kezemben a Zwack birodalom atyjáról, Zwack Péter temetéséről készült képeket. Arra gondoltam, hogy bármennyire is nagy veszteség a családnak, illetve a cégnek a hiánya, itt értem először tetten a valóságban azt a sokszor üresnek hangzó frázist, hogy valakinek a lelke, szellemisége nem ment el, az itt maradt velünk, melyet lánya Izabella a lehető legtökéletesebben adott át nekünk borszerető közönségnek.