Erdélyország nektárjainak seregszemléje Budán

Nem lenne teljes a magyar borkultúra a történelmi Magyarország borvidékei nélkül, hiszen a legenda szerint Kölcsey Ferenc a Himnuszban Tokaj helyett a Ménesi szőlővesszőkről csepegtette a nektárt. Szent György napra következő estén - április 25-én - Balla Géza borász mutatta be a Ménesi borvidék gyöngyszemeit a Magyar Borok Házában.

Hogy a Himnusz legendájának mennyi a valóságalapja nem tudjuk, mivel nyoma nem maradt a kéziratokon. Az viszont vitathatatlan, hogy a magyar borászat aranykorában csodálatos potenciállal rendelkezett e vidék. A bécsi udvar egyik kedvence volt a termőterület, Kadarkáját kedvelték a legjobban, és egy ízben Mária Terézia személyesen is ellátogatott a borvidékre. A nektárra visszatérve: Gróf Grassalkovich Antal, aki sokat tett a Ménesi borvidék hírnevének öregbítéséért, 1744-ben állított elő vörös ménesi aszúbort. Sajnos Trianon és a kommunizmus károsabb volt, mint a filoxéra vész, így a csodás vörösborok szinte eltűntek a történelem viharaiban. Ezért is örül a hazánkfia, ha látja, hogy felélednek a régi hagyományok, és újra lehet kortyolni jó magyar bort a szomszédunkban. Ahogy azt Balla Géza is kiemelte: ”A jó bor nem ismer határokat”. Elmondhatjuk, hogy borban egyesülhet a nemzet.

A kóstolás megkezdésekor Balla Géza tréfásan mindenkit felszólított, hogy ne használjuk az asztalon lévő kancsót, melybe a maradék borokat szokás kiönteni. A társaság nagy része eleget is tett e kívánságnak, ezért az est folyamán öröm bor-rózsás lángja gyúlt az arcokon. Borászunk nemhiába szerzett doktori címet, mellyel előadásokat is tarthatna egyetemeken, ha lenne rá ideje a borászat dolgai mellett. Balla Géza hangterjedelme több előadótermet is megtölthetett volna, nagyszerűen oktatott minket boraiból.

A borbemutatót remekül színesítették Szabó István lantművész reformkorbeli hangszereléssel előadott dalai, melyek hol mulatságos, hol hazafias érzülettel szólaltak meg. Dr. Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató most már visszatérő szakértő vendégként nyújtott ízelítőt a tavasz népszokásaiból.

Sötét ló a hazai borászoknak a 2005-ös évjárat, valljuk be ritka a jó vörösbor ebből az időszakból. Rengeteg eső esett szeptember elején, ezért a gazdák mentve a menthetőt, a rohadó szőlőt kénytelenek voltak idő előtt leszüretelni. Arad-hegyalján nem ekképpen tettek, és a szerencse remek borokat produkált, mivel a sok csapadék után másfél hónapos, napsütötte vénasszonyok nyara következett, megadva a Ménesi 2005-ös évjárat borainak kitűnő zamatait.

Belövő borként – megelőzve a borász által hozott tételeket - egy, az MBH által felajánlott 2007-es Királylánykát kóstolhattunk. Kellemes nyitás volt ez a reduktív módon készített, gyümölcsösen zamatos fehérborocska. Markáns savai nem tolakodóak, elegánsan karcsú bor.

A borász Mustos Fehér 2007-es tételét könnyű halételekhez, sült csirkéhez ajánlotta. Ez a fehérborfajta kétszáz éves múltra tekint vissza. A ménesi vidék a „szülője”, s több néven is emlegették: Lámpor, Mustafer, Mustos Fehér és Magyarádi. Borát a régiek limonádészerűnek minősítették. Borászunk ezt a fajtát is feltámasztotta poraiból és igen kellemes, illatában zöldalma és citromjegyeket felvonultató, jellegzetes savharmónikus bort készített.

Balla Géza 2007-es Rosé Cuveé-je mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Külsőre már-már siller-bornak nézné az ember, olyan mélyen málnarózsás, ám borászunk sietve jegyezte meg, hogy nem tartotta héján a frissen zúzott szőlőt, hanem hamar kipréselte, ahogy azt jó rozéknál illik. Az antocianinok magas koncentrációjával magyarázta a színt, amely a vidék jellegzetessége, s melyet a Kadarka és a Pinot Noir házassága hozott létre. Csodálatos gyümölcsös illata, az érett málna és szamóca játéka az ízelelőbimbókon csak fokozódott, és hosszantartó földieper ízorgiával kápráztatott el. Friss és üde, 8,2 g/l savát a visszamaradt 6 g cukor egészíti ki. A vörösborok Balla Gézánal mindig két évet várnak a palackba kerülésre, így jártak a Pinot Noir, Kadarka, Ballada Cuveé és a Kékfrankos 2005-ös tételei is.

A ménesi Kadarka 2005-ős bora méltán lehetne ma is a bécsi udvar kedvence. Illata és zamata egyedülálló harmóniában bomlott ki előttünk. Nehéz sorsa volt e szőlőnek, mint ahogy a szőlőt gondozó embereknek is, akik a tőkék jellege miatt görnyedve művelték az ültetvényeket. Jellegzetes testhelyzetük a hosszas munkálatok miatt a szőlőn kívül is megmaradt, ezért nevezték el őket „Kadarkás embereknek”. A Kadarka a történelem sorscsapásai során a helytelen termesztés, valamint a terméskorlátozás hiánya miatt gyenge minőségeket produkált. Borászunk ezen a helyzeten változtatott: a megfelelő kadarka-klónok szelektálása, és a szigorú terméskorlátozás meghozta gyümölcsét. A 2005-ös nedű 13,5-ös alkoholfoka 6,1 g/l savval egy igazi testes kadarkát eredményez. A színe is mélyebb, mint az átlag kadarkának, és a fűszeres, vaníliás aroma harmonikus tanninokkal jár együtt.

A Kadarissima 2005-ös tételét mint jó ismerősömet köszöntöttem e helyen, hiszen az emlékezetes Pinot Noir és Sajtok násza kóstoló záró akkordja volt akkor is, és most is ezt a szerepet kapta. Ez az édes öröm megkoronázta az estét. Reméljük, hogy ez az „aszúközeli” élmény egyszer valódi aszúvá forrja ki magát, úgy, mint az 1740-es években. Mivel sajnos a szőlőnek gyakorta lába kél, és borászunk az aszúsodás folyamatát nem tudja így kivárni, ezért „ahogy termett” (szamorodnihoz hasonlatos) állapotában szüreteli szőlőjét.

Azt hiszem, kóstolótársaim egyetértenek azzal, hogy Dr. Balla Géza budai „rendelése” módfelett élvezetes volt, gyógyírt jelentett a sebzett lelkeknek, és további örömöt a vidám embereknek. Ezúton kívánunk a borásznak Erdélyországban további azokhoz hasonlatos bor-remekléseket, melyeket általa megismerhettünk a 2005-ös évjáratból. Megtapasztalhattuk azt a rég elfeledett, ám most újra tartalmat nyerő XIX. századi mondást, mely Peretsényi Nagy László költő tollából származik: ”A tokaji a betegek bora, míg a ménesi az egészségeseké.”