Ezt még soha senki nem válaszolta ennek a rovatnak a vendégei közül, pedig több mint két éve kalauzolok havonta kisebb és nagyobb celebritásokat kisebb és nagyobb pincészetekbe. (Vagy tényleg nem mindennap, vagy tényleg nem őszinték.) Mindegyikükkel azzal kezdődik az utazás, hogy felteszem a kérdést: Na, és milyen gyakran borozol?

– Persze alkalmanként csak keveset iszom. Általában egy pohárral – teszi hozzá Kárász Róbert, a Tv2 műsorvezetője. – Legutóbb nagyon büszke voltam magamra: épp a másnapi Mokkára készültem este a teraszon, amikor a feleségem kihozott egy pohár bort, és kérdezte, hogy „na, mi ez?”, és kitaláltam, hogy portugieser. Nagyon jó volt, de nemcsak szerintem – egy óra múlva, amikor bementem a konyhába, már alig volt a palack alján…

Persze aki ilyen környezetből jön, még jó, hogy borbolond lesz. Robi egész fiatalsága alatt Villány körül körözött: Szigetváron született, Pécsett járt középiskolába, majd a kaposvári tanítóképző főiskola következett, innen ment vissza Pécsre, a helyi televízióba. És míg a városok váltották egymást, egyvalami állandó maradt: a villányi bor – Robi azóta is főleg ezt issza: szinte kizárólag Dél-Pannónia vöröseit.

Mázlija, hogy Bock Józsefhez visszük.

Bock József bárhová is menjen, ott telt ház lesz. Igaz ez az otthonára, a pincéjére is: emberek mindenhol, a pince előtti padokon, a kapu melletti (és egy másik, még az utca elején található) panzió épületében, de mint a cipekedő hangyák, boros palackokkal a kezükben sorban jönnek fel a pincelejáróból is, sőt még a mosdó előtt is éppen sorban állnak.

Bock József meg rohangál, és mindenkihez, akivel csak találkozik, van egy hátbaveregetős szava.

Mi is sorban állunk a bejáratnál, nyújtogatjuk a nyakunkat, aztán profin, megértően mosolyogva próbáljuk elhitetni környezetünkkel és saját magunkkal, hogy pillanatokon belül a mi időnk jön el: mindenki Boxi bácsija megismer bennünket, és harsány „na végre!” kiáltással keblére ölel, és onnantól fogva levakarhatatlan lesz, de… de… de nem. Most éppen az egyik kedves ismerős új motorját kellett elszaladva megtekintenie, mi meg már majdnem bosszankodni kezdünk, hogy ekkora celebeket nem ismer meg senki, pedig itt van Robi, meg a Decanter szerzője, fotósa és fotósasszisztense, haló! – de az egész ház Józsi bá villámperformanszait követi kedves, elégedett mosollyal az arcán.

Aztán egyszer csak ott van előttünk, sőt elhúzza az egész brigádot az egyetlen üresen maradt padig, és pillanatok alatt házi lepények, Bock Rozék és Bock Portugieserek borítják az asztalunkat, majd azon kapjuk magunkat, hogy mi is elégedetten vigyorgunk és hátradőlve nézzük a Bock-mozit.

Közben beborul, úgy tűnik, kifogjuk a padlógázzal kezdő tavasz első esős délutánját. Kétségbeesetten nézegetjük, hogy van-e a dzsekinken kapucni, amikor egyszer csak jókora esernyő nyílik nekünk: a semmiből hirtelen újra előpattanó Bock József terepjárójában ülünk, és megindulunk az Ördögárok felé.

 Robi riporter marad

Hajnali műsorok vezetői nem tudnak leállni napközben sem, ez régi megfigyelésem, persze, nyilván szörnyű lenne délelőtt tízkor túlpörögve befejezni a napot, nem is teszik ezt a hajnali műsorvezetők, inkább kérdeznek, sok boldog-boldogtalan, munkáját éppen megkezdő embert. De ezt most egyáltalán nem bánom, kedvtelve figyelem, hogy Robi beült az anyósülésre, a halványan pislákoló szivargyújtót adásjelző lámpának hitte, és megnyomott magán egy „on” gombot.

– És hogy gondolsz magadra, Jóska? Megmaradtál parasztembernek? – próbálkozik szimpatikusan egy váratlan kérdéssel mindjárt elsőre, mmm, nyilván éppen így tanították annak idején a Bálint György Újságíróiskolában. De egyelőre nem lehet kiugrasztani a nyulat a bokorból. Illetve mégis. Bock József rövid hatásszünet után felkiált:

– Nyuszika! Nyuszika!

És tényleg, egy nagy, kövér nyúl próbálkozik meg az aranyos ugrabugrálás roppant fáradságos munkájával, hogy terepjárónk kereke mellől a Jammertalból az Ördögárkon át a Fekete-hegy felé puffanjon.

– És mire vagy a legbüszkébb ma? – kérdezi Robi, a riporter.

– Pfff… Arra, hogy még mindig egészséges vagyok! – mondja nevetve a Borász, de aztán a Riporter szigorú arcán látja, hogy nem ússza meg maszatolással, vallani kell, borokban. – Na jó, talán a Bock Cuvée-re vagyok a legbüszkébb, mert már 1991 óta van, és minden évben hozza a formáját. És az utóbbi években természetesen a Capella Cuvée-re és a Magnificóra.

– És van olyan borod, ami nem sikerült?

Közben az Ördögárok tetejére érünk, a vidék híres keresztjéhez, ami ideális hely, mert innen jól látszik a… „Bock-birtok” felirat a völgy oldalában, melynek betűit kis növényekből ültették, hogy a birtok szőlőmunkásai mindig tudják, kinek dolgoznak. Csak a szemünk előtt 15 hektár Bock-szőlő terül el, Gere Attila szőlőinek szomszédságában.

– Kiszámoltad már, mennyire vagy gazdag? – kérdezi olyan rosszfiús mosollyal az arcán a Riporter, hogy kérdésére nem lehet haragudni, sőt, válaszolni kell rá.

– Á, dehogy. Ez így értelmetlen. Persze csak szőlőterületben, ha olyan 4 millióval számolok per hektár, 1 milliárd körül jönne ki. De hát az ember úgysem gondol soha arra, hogy ezt eladja – mondja Bock József, és egy pillanatra Overdose, a csodamén tulajdonosa, Mikóczy Zoltán jut eszembe, aki arra a kérdésre, hogy eladná-e lovát az araboknak százmilliókért, a legenda szerint azt válaszolta: „Az ember nem adja el az álmait.”

– És mik voltak a legjobb évjáratok? – folytatja interjúját Kárász Róbert.

– 2000 óta, vagyis nagyjából a tanulóidőszak lejártával nálunk már minden évjárat olyan, hogy ha megkóstolod a bort, azt mondod utána: „na, ez jó évjárat volt!” – mondja Bock József, és elmagyarázza a Riporternek a hozamkorlátozás lényegét.

Amivel nyilván nem lesz gond: Bock József a mai napig személyesen irányítja a munkát birodalma összes területén: a szőlőben, a borászatban és a panzióban, mely utóbbit hamarosan tovább bővítik, hogy a Főnök szavait idézzük: „azért, hogy egy egész busznyi vendéget el tudjunk szállásolni”. A nagy villányi borvállalkozások között persze megtalálható az ellenkező vezetési stratégia is, ahol a borász-tulajdonos inkább menedzser, és a napi aprómunkát másokra bízza. Bock József nem ez a típus, autójával egyfolytában úton van, felemelt mutatóujjal integet és talányos félszavakban üzen embereinek. Láthatóan büszkévé teszi, amikor arról beszél, hogy ő főleg nem napszámosokkal dolgozik, hanem állandó alkalmazottai vannak.

Leereszkedünk az Ördögárok keresztjétől, egy pillanatra szó szerint is: nem nagyon látjuk a mélyben autónk elejét.

– Itt most mi tényleg lemegyünk? – kérdezi aggódva Robi is, amikor letérünk az útról, hogy két sor között átvágjunk egy fél hegyoldalt, de Bock József megnyugtatja: