Mint az élet sok területén, az ókorba kell visszanéznünk, hogy a bortárolás gyökereit megleljük. A kulcsszó az amfora, ez az ősi fazekasságot dicsérő agyagedény. Származására nézve a görögöket jelölik meg első készítőknek, már Homérosz is megénekelte a régmúlt fazekasait, és már a Kr.e. 15. századból származó amforákat is találtak a líbiai-szíriai tengerparton. Az eredeti magas, bő szájú, nyaknál szűkebb, öblös cserépedény volt, melyet fülekkel is elláttak. Az ókori világban bort, olajt, búzát, halat tároltak és szállítottak bennük egészen a Kr.u. 7. századig, amikor a kőből, illetve fából készült edények vették át a helyüket. Az amfora űrmértékként is szolgált, megközelítőleg 26,2 litert jelentett. Napjainkban is használják néhány helyen a borászatban, ahol az amforának különleges hatás tulajdonítanak, mely a bort energetizálja, jobb ízűvé teszi.

Az amforák mellett a tömlők szolgálták a bor szállítását és tárolását, melyek állati bőrökből készültek. A görög mitológiában is megjelenik a borostömlő, mely rögvest súlyos problémákat okozott az embereknek: a történet szerint Dionüszosz, a bor istene, hogy megismertesse az emberekkel a bort, egy borostömlőben ajándékozta azt Ikariosz királynak a vendéglátásért cserébe. A király nem ismerve a bort, a pásztorainak ajándékozta tovább. Azok elfogyasztva a tömlő tartalmát önkívületben lemészárolták uralkodójukat. Korai példa arra, hogy a borfogyasztás elemi szabályainak be nem tartása milyen következményekkel járhat.

Létezik egy régi francia mondás, mely kifejezi a középkori bortárolási állapotokat: „Ha lefejtetted a bort, meg is kell innod.” Tehát vállalnod kell a tetted következményeit, mihelyst azokat megcselekedted. Ez a mondás is rámutat arra, hogy középkorban sokáig nélkülözni kellett az üvegpalackok társaságát. Amikor csapra vertek egy hordót, azt csuprokba mérték, és rövid időn belül elfogyasztották. A hordótól eltávolodva ugyanis a bor sokáig nem volt életképes, bizony meg kellett azt inni. Csak a16. században jelent meg az üvegballon, melyet az üvegfúvó mesterek készítettek. Ezt a kezdetek kezdetén még kenderkóccal zárták le, melyet zsiradékkal itattak át, hogy elkerüljék a levegő bejutását.

 

A bortárolás mai formája az 1700-as évek végén jelent meg, itt is a franciák jártak az élen. A legenda szerint Dom Perignon, a pezsgőgyártás atyja, és egy bencés apátság pincemestere, a habzó nedűk tárolására keresett valamilyen záróeszközt. Így köszönhetjük a francia szerzetesnek a pezsgő feltalálása mellett a parafa dugó első alkalmazását is. Korábban ugyan már az ókori rómaiak is alkalmazták a boros edény parafa dugóval való lezárását, ám a középkor zűrzavaros idején erre is a feledés homálya borult.

A MAI FORMÁK

Az emberiség történetében megannyi áldás és átok elterjedése az ipari forradalomnak köszönhető, erre az időszakra tehető a mai modern parafadugós borospalackok megjelenése is. A különböző borvidékek különböző palackokat teremtettek, már formájukban is képviselve a területet. Miért éppen az üveg terjedt el, mint a bor egyik legfőbb hordozója? A választ a kémiai összefüggésekben kell keresnünk, hiszen azon kívül, hogy az üvegben tárolt bor esztétikus, még sokféle követelménynek is megfelel. Az üveg ellenáll az alkohol oldó hatásainak, továbbá a tanninokkal, a csersavakkal és a fenolokkal is közömbös. Ezen kívül egy bizonyos mértékig a hőhatásoknak is ellenáll, és könnyen szállítható. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a környezetvédelmi szempontokat sem, az üvegpalackok többször felhasználhatóak, gyakran ezzel is kímélve a környezetet (nem mosogatják a flaskákat, hanem bezúzzák őket, és új palackokat gyártanak).

Fő fajták

A világ két legjelentősebb borvidéke adja a két leggyakrabban használt palackformát, az egyik a bordeaux-i, a másik a burgundi. A bordeaux-i palack karrierje az ottani vörös cuveé-k palackozásával indult el, és az egész világon a vörösborok kedvelt tárolási formájává vált. A burgundiai palack is a helyi fajtákkal, a chardonnay-vel és a pinot noir-ral került barátságba, és hódította meg a világ borászait és borfogyasztóit. A rajnai palackok karcsú formájukkal pedig a fehérborok méltó prezentálói. A három felsorolt fő boros palackfajta űrtartalma leggyakrabban 0,75 liter térfogatú. Magyarország is rendelkezik az Európai Unió által elismert és levédett palackkal, ez a 0,5 literes tokaji palack, mely már messziről felismerhetővé teszi a borrajongónak, hogy hazánk egyetlen zárt borvidékéről származó nedűt választott.  A világ jellegzetes palackjai között említhető még a portói, a sherry palackok és az itáliai flaschettik.  

A szabvány palackoknak léteznek többszörös változatai, ez esetekben a 0,75 literes mértéket szorozzuk egész számokkal. A dupla nagyságú, tehát kétszer nagyobb (1,5 literes) palackok a Magnum nevet kapták. A szorzó egészen a hússzorosig emelkedhet, ha egy ilyen flaskát bontunk, akkor 15 liter bort tölthetünk ki. Az óriás palack neve Nebukadnezár, ezek a flaskák azonban már ritkán kerülnek kereskedelmi forgalomba, viszont a gyűjtők nagy rajongással övezik ezeket a tételeket. A nagyobb palackban másképpen, lassabban érik a bor, tovább növelve annak értékét.

A jövőkép

A borostömlők is tovább élnek módosult korszerű formában, a bag in box bortárolás ugyanis egyre divatosabb lesz. Mi is ez a módszer?  A kartoncsomagolás egy csappal ellátott vákuumfóliát tartalmaz, és a légtelenített fólia a bor fogyásával együtt zsugorodik. Így a bor nem érintkezik levegővel, ezzel kiküszöbölik a borban meginduló romlási folyamatokat, és a felbontott csomag akár két hónapig is megőrizheti minőségét.

Mindennapi életünk kísérői a tetra brik csomagolások, ahol a tej, üdítő és egyéb folyadékok mellett napvilágot láttak a boros dobozok is. 1963-ban jelent meg a Tetra Brik dobozok téglatest formája, mely a lehető legjobb helykihasználást biztosítja; kifejezetten az európai típusú raklapokra való rakodáshoz tervezték őket. Az 1969-ben piacra került aszeptikus változat mára a tartós élelmiszerek világában a legelterjedtebben használt csomagolás. Dobozos bor, vákuum fóliás változat - a borfogyasztó kicsit idegenkedik ettől a formától, pedig tökéletesen megőrzi a bor minőségét.

Egyelőre mégis az üvegpalack az úr, a piacon a vásárlók legszívesebben a flaskákat ragadják magukhoz. Leghamarabb a borospalackot látja meg a fogyasztó, már távolról, tudat alatt hat a forma és a szín. Közelebb lépve látja jobban a címkét, a kapszulát, és esetleg a dugót (ha átlátszó a kapszula), majd végül elolvassa a feliratokat. Hogy ki, mi alapján dönt arról, hogy kosárba kerül-e az a bizonyos flaska, vagy sem, sok tényezőtől függ. Megkülönböztethetjük a tapasztalt vásárlót, aki némi tudásanyaggal szemlézik a polcokon, és nem először találkozik az adott termékkel. A másik nagy csoport a hirtelen választó és ötletszerűen döntő vásárló, aki „csak úgy” leveszi a polcról a terméket. Ilyenkor válik fontossá a bor ruhája, hiszen valaminek meg kell ragadni a szemet, a pillantást le kell szegezni. Fontos a pincészet arculata szempontjából, hogy adott borával kiket akar megszólítani, a piac mely szegmensét akarja megragadni. Például egy üde rozé lehet egy UV- rózsaszín üvegben, csomagolásban, hozzátartozó hasonló színű masnival, hogy a hölgyek kedvence lehessen. Ha egy komoly alapanyagból készült, elegáns borról van szó, célszerű a komolyságot, a méltóságot már a palackformának sugároznia. Nem beszélve az etikett, vagyis a címke kisugárzásának fontosságáról. A leleményesség nem ismer határokat, megtévesztő is lehet a kinézet, ám a pohárba töltve kiderül a turpisság. A tudatos borfogyasztót csak egyszer lehet így megtréfálni, legközelebb már nem emeli le a polcról azt a bizonyos terméket. Ahogy azt a 17. századi német epigrammaköltő, Friedrich Von Logau (1604–1655) kifejezte: