Régebbi feljegyzések beszámolnak a görögöknél és a rómaiaknál is arról, hogy nem minden esetben azt a bort adták el, amit ígértek. Vagy keresték a lehetőségeket, mivel lehetne egyszerűbbé tenni a dolgukat. Hiszen nagyon évjárat- meg szerencsefüggő és időigényes az egész folyamat. Mindig voltak területek, amelyeket jobban el lehetett adni, mint másokat. A dűlő minőségi fogalma már korán elkezdett kialakulni.

Szabályozásokra és törvényekre van szükség, hogy meghatározzuk, mit szabad és mit nem. Szabályok nélkül anarchia lenne, mindenki azt csinálna, amihez kedve volna, vagy amit éppen nem szégyelne. Gondoljunk csak bele, mindenből lehetne bort készíteni, a címkéken nem az állna, ami a palackban van. Totális káosz lenne és minden bizonnyal valamennyiünk hátat fordítana a bornak, vagy elkezdene mindenki maga borászkodni, és biztosra menne a dologban.

Amíg nem vezették be az alapvető eredetvédelmi rendszereket és bortörvényeket, addig valamilyen formában hol ritkán, hol gyakrabban előfordult, hogy más helyről érkezett musttal is ‘rásegítettek egy kicsit’ a készülő borra. Burgundiában például Dél-Franciaországból vagy Észak-Afrikából érkezett szőlőlével színezték sötétebbre. Az egyes országok bortörvényei meghatározzák a minőségi kategóriákat és azok kritériumait, mit kell elérni és minek kell eleget tenni. Ebből majdhogynem egyenes arányosságban következnie kell, hogy mit nem szabad és szabad (‘törvények’ = ‘amit szabad’). De persze a törvények sem minden esetben működnek a legésszerűbben (nem csak azért, mert emberek írják őket) és nem minden esetben úgymond racionális azokat betartani, ha a profitot helyezzük az előtérbe. Márpedig sajnos a borágazat nemcsak az érzelmekről, szépségről, szeretetről, hanem a pénzről is szól. És itt az emberek elfelejtik a bor egyik üzenetét.

Az elmúlt évtizedekben Ausztriában és Olaszországban is lehetett nemzetközi borbotrányokról olvasni és hallani. Ausztriában a 80-as évek vége felé a borászok egy csoportja úgy döntött, megédesíti és megerősíti a borait, méghozzá dietilén-glikollal, ami fagyállóként is ismert. Ez laborvizsgálatokkal nem mutatható ki, de ahogy sorban igényelték vissza az adót a borászok, az felkeltette a vámhivatal érdeklődését. Mondhatni pozitív hatása is volt a dolognak: azóta Ausztria nagyon komoly szabályozásokkal visszaküzdötte magát a borászat élvonalába, és itt nemcsak a borok minőségére, hanem azok marketingjére, nemzetközi bemutatására és az oktatásra is gondolok. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, példakép kell, hogy legyen a nyugati szomszéd, ha a sikerességet tartjuk szem előtt.
Komolyabb egészségügyi gondokat sokkal inkább az 1985-ös olasz Barbera-botrány okozott, amikor metil-alkohollal (metil=méreg) erősítették fel a vörösborokat.
Az Újvilágban (Dél-Amerika, Dél-Afrika, Ausztrália) bizonyos eljárások engedélyezettek, amik Európában nem, például az öntözés, chips (faforgács) /faléc használata a kishordó (barrikolás) szimulálásához és még sok egyéb. Ugyanez fordítva is igaz, de az újvilági borok inkább fogyasztóbarátok, mert a fogyasztó ízléséhez igazítják őket, ha arra van szükség (lásd ember alkotta a szabályok). Sajnos mind több kémiai és technológiai fogás kap egyre fontosabb szerepet, és a bor valódi arca egyre jobban visszaszorul; divatborok készülnek - pedig fontos lenne a harmónia itt is. Hogy az egyéniségről vagy a 4 T-ről (talaj, társadalom, történelem, természet) szóljon a bor.

Aki úgy gondolja, hogy Magyarországon minden a legnagyobb rendben van, vagy azzal nyugtatja a lelkiismeretét, hogy ‘ugyan, máshol is van borhamisítás’ az téved, illetve áltatja magát. Mert az apróbb kihágások is óriási bajt okozhatnak - hát még a nagyobbak. És ismerjük a mondást: ‘a hazugság már megtette a Föld körüli utat, amikor az igazság még csak a cipőjét köti.’ Tehát még véletlenül sem szabadna abban a hitben ringatózni, hogy nem derül ki a turpisság, vagy egyáltalán próbálkozni, okot adni.
Sajnos Magyarország komoly gondokkal küzd a műbor előállítása és a borhamisítás terén. A törköly (kitűnő párlat lehet a borkészítés e melléktermékéből, amennyiben nem préseljük túl) kötelező lepárolása sem oldotta meg a problémát. Ázsiában ópiumkereskedéséről ismert az Aranyháromszög (Thaiföld, Laosz, Burma); nos Magyarországnak is van egy ilyen hírhedt ‘aranyháromszöge’, ahol a cukorcefre fellegvárai találhatók meg. Sokan nem gondolják végig, mekkora kárt okoznak ezzel a magyar bor egészének. A nemzetközi vetélytársak egyre többen lesznek és csak a kiugrási lehetőségre várnak, vagy hogy bukjon a másik. Ha a fogyasztói statisztikákat és a megtermelt mennyiséget vizsgáljuk, szinte az összes bornak el kellene fogynia itthon (igaz, mi minden kerül azokba bele olykor…), de emellett exporttermékként sem hagyhatjuk figyelmen kívül. El kellene érni, hogy ami idehaza az asztalra kerül, megmutassa a lehetőségeket; hogy bizonyítsa, a magyar bornak a világ legjobbjai között (lenne) a helye. Akkor pedig a turizmus, a bor vonzerejét kihasználva, újabb célokat mutatna és további értéket teremtene. A sort még hosszan lehetne folytatni.

Komoly összefogásra van szükség, vagy egy nagy nemzetközi botrányra? Én az előbbit szeretném.

Kielmayer Kristian