Bormúzeumban a Múzeumok éjszakáján

Mit tegyen az ember a Múzeumok éjszakáján? Borozzunk egyet, gondoltam a műsorfüzetet forgatva, valamint visszaemlékezve a korábbi „horrorisztikus kultúr-tömegsokk” élményekre. A programban felfedezve a borkóstolásra invitáló helyszínt és időpontot a Városligetbe kaptattam. 23 órára hirdették meg a szakértő tárlatvezetést a Mezőgazdasági Múzeum épületében.

Szerencsére csak viszonylag kisebb csoport látványa fogadott a múzeum pincéjében, nem lógtak még a csillárról is az emberek. Beck Tibor tárlatvezető meg is jegyezte, hogy most kevesebb a látogató, mint az est más időpontjaiban. Vezetőnkkel átvágtáztunk a magyar bor történetén, a római helytartók borászatától kezdve, a török hódoltság vörösborterjesztő hatásain át és a filoxéra vészen keresztül egészen napjainkig.

A kiállítás alapötlete az eredetileg még félig-meddig fából, az 1896-os milleneumi ünnepségsorozatra épült Vajdahunyadvárban fogant meg. A várat és a benne lévő kiállításokat le akarták bontani az ünnepek elmúltával, ám a közönségnek olyannyira megtetszett, hogy később állandó kőépületté alakították át. Többször felújították a mezőgazdasági tárgyú tárlatokat, azon belül a borkultúrát bemutatót is. Ennek az állapotnak a második világháború vetett véget, ekkor jórészt megsemmisültek a kiállítási tárgyak. A semmiből kellett újra kezdeni a szervezést, a tárgyak gyűjtését. A nyitást 1956 őszére tervezték.

A forradalmi események nem kímélték a készülődő tárlatot, újból jelentős károk keletkeztek a még ki sem állított anyagban. Egy évvel később fogadta közönségét a mai kiállítás magja, a tárlatot utoljára 2003-ban újították fel. Bevallom, a felújítás nem igazán látszik a kiállításon. Kissé „poros” hangulatú - és ez nem a barokkos fából készült préseknek köszönhető - amolyan 70-es 80-as éveket tükröző, anakronisztikus a tárlat. Bűbájosak a Kiváló Áruk Fóruma jellel ellátott igénytelen boros címkék, abból az időből, amikor még nem kellett adni a marketingre. Bónusz mosolyokat kaptak a magyarázó feliratok („Szerelmi együttlét után”, „Férfitársaságban”), melyeket az aljuknál fogva leragasztott palackok elé illesztettek.

A kiállításon csak a Tokaji borvidék kapott egy külön kis oldalágat, sajnos a többi borvidék külön nem jelenik meg. A tárlat végére érve a látogatóban marad hiányérzet rendesen, a környezet szép, ám szűkös, tovább nem bővíthető, ráadásul a Magyar Borok Háza bezárásával visszakerült ide még néhány kiállítási tárgy.

Érdekes motívum volt számomra az európai szőlőtérképet átrajzoló filoxéra vész bemutatása. Sokszor hallunk róla, közben a valódi természetét igazán nem ismerjük.

Mi is az a filoxéra? Hogyan pusztított? A filoxéra, vagy szőlő-filoxéra (Dactulosphaira vitifoliae) a rovarok (Insecta) osztályába a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjébe és a törpetetvek (Phylloxeridae) családjába tartozó faj. Az 1860-as években jelent meg a francia ültetvényeken ez a betegség, melyet a kórokozó rejtőzködő életmódja miatt nehezen ismertek fel, emiatt nehezen találták meg a védekezési módokat is. Valószínűleg Észak-Amerikából szőlővesszőkkel hurcolták be a fertőzést Európába. Hazánkban 1875-ben jelent meg a filoxéra, és két évtized alatt óriási pusztítást végzett.

A kórság miképpen irtotta a szőlőt? Egy másik elnevezése ad felvilágosítást erről: Szőlőgyökértetű. Ez a roppant szapora élőlény a szőlő gyökeréhez tapadva addig szívta annak nedveit, míg az teljesen ki nem száradt. Ekkor átvándorolt mászva vagy repülve (levegőben is tartózkodik fejlődése bizonyos szakaszában, nem csak gyökérlakó) a még nem fertőzött tőkékre.

A homoki bor ekkor kezdte meg karrierjét. Adókedvezménnyel támogatták azt a gazdálkodót, aki amerikai szőlőgyökérre oltotta az európai fajtákat, vagy homoki szőlőt telepített. Ma már tudjuk, hogy ez a két lehetőség volt a megoldás. A régi alföldi szőlőterületek kincseket rejthetnek, hiszen a filoxéra vész idején sok szőlővesszőt hoztak megmenteni erre a vidékre, talán rábukkanhatunk még néhány régen elfeledett fajtára is. 2/3 része ugyan kipusztult a szőlőnek, ám olyan technológiákat, olyan fejlődést eredményezett a szőlészetben, borászatban, amelyre már régen szüksége volt Magyarországnak.

A tárlatvezetés végén a pincében poharakba kitöltve várt minket egy hárslevelű és egy furmint. Ezeket hamar letudva - mivel nem okoztak maradandó élményt - mint kuriózumot egy Tokaji 2007-es Zétát is kóstoltam, vele már jobb viszonyba kerültem. Aztán Szalóki Ágnes koncertjének dallamaival fülemben búcsúztam a Vajdahunyadvártól… Vajon hová is mehettem? Borozni!