Rozéra fel!

Csizmadia Miklós
2013. május 24., 11:25


Rosalia summarium - Mikor igyon az ember rozét, ha nem nyáron? Ezt az alaptézist Zilai Zoltán a Magyar Szőlő-és Borkultúra Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója és kollégái is felismerték így immáron másodjára tartották meg május 10-12 között a Rosalia névre keresztelt, három napon át tartó rendezvényt a MOM Park előtt lévő Gesztenyés kertben, illetve Larus Étterem és Rendezvényközpontban.
Rozéra fel!
 
Rozéra fel!
fotó: Budavári Borfesztivál Facebook
Sajnos az időjárás nem kényeztetett el minket. Igazán csak pénteken, a legelső napon érezhettük azt, hogy valóban a meleg nyári esték italának koronázatlan királynőjével lehet randevúnk.
A kezdetek előtt
Annak ellenérre, hogy mára már Pavlovi-reflexszel az agyunkba vésődött, ha nyár van és meleg, egyből nyúlunk a rozénk után, nem árt megemlékezni arról, hogy milyen úton jutottunk el idáig.  Azzal talán nincs mindenki tisztában, hogy a rozék nem csak úgy robbantak be egyik napról a másikra a köztudatunkba, hanem hosszú évek (egészen pontosan 14 év) kitartó, aprólékos, már-már sziszifuszi munkája kellett ahhoz, hogy a rozét – és annak fogyasztását – felépítsük saját magunknak. Ebben a munkában egyszerre vettek részt borászok, egyetemi tanárok, jogszabályalkotók a magyar szőlészet és borászat teljes vertikumát lefedő szakemberek, akik idén már a jubileumi, 15-dik Országos Miklós napi rozé borversenyt fogják majd megtartani 2013. december 6-án. Amíg a fent említett borverseny sokkal inkább szigorúbb, valójában a szakmának szóló megmérettetés, addig a Rosalia nekünk, fogyasztóknak biztosítja a lehetőségét annak, hogy megismerkedjünk a jobbnál jobb rozékkal.
 
Mi a különbség?
Nyilván azok a borászok és pincészetek, akik megjelentek a rozéjukkal, megkérdőjelezhetetlen minőséget képviseltek, úgyhogy a minőségbeli különbségekről igazán nem is tudok beszélni. Stílusbeli különbségeket sem lehetett nagyon felfedezni, hiszen Magyarországon melyik borász ne akarna üde, roppanós, friss, reduktív technológián alapuló rozét készíteni? Persze vannak kivételek és próbálkozások, de szerintem nem vagyok azzal a véleményemmel egyedül, hogy a több évig fahordóban érlelt rozékkal akkor járunk a legjobban, ha meghagyjuk azokat a franciáknak. Mi csak maradjunk szépen a lassan már old schoolnak számító magyar rozé iskolánál, illetve stílusnál. Annál a stílusnál, amelyre egyre inkább felfigyelnek, és amelyet egyre jobban elismernek külföldön. Elég ha az áprilisban, Cannes-ban megrendezett Le Mondial du Rosé borversenyre gondolunk, ahol a világ rozéi mérték össze erejüket.
Azon nyilván már senki sem lepődik meg, hogy erről a versenyről rozékirályunk zsákokban hozza haza a díjakat, de az mindenképpen elismerésre, illetve bizakodásra ad okot, hogy olyan pár éve még nem is létező magyar pincészet is aranyérmet nyert a rozéjával, mint például a szekszárdi Lajvér Borház a Szekszárdi Rosé Cuvée 2012-jével. De vissza a Rosaliara és a stílusokhoz. Talán a stílusbeli képet az árnyalhatta a leginkább, hogy volt akinek jobban sikerült a reduktív produkció és volt akinek kevésbé. A rozékban lévő legnagyobb különbséget a borvidékeink változatosságában láttam. A sokszor és sokat felemlegetett különbségek, itt kifejezetten igazolták a „változatosság gyönyörködtet” örökbecsű mondást.
A siker titka
Annak ellenére, hogy az összes borvidékünk képes és alkalmas is rozéborok készítésére mindig felmerül a kérdés, hogy vajon kell-e, vajon szükség van-e rá? Természetesen ezek csak teoretikus kérdések. Hiszen mit szólnánk ahhoz, ha dobos tortát csak egyedül a Gerbeaud cukrászdában lehetne kapni? Bármennyire is hibátlanul készítik el a tortát azért egy idő után csak átmennénk a Szamosba is, hogy ott is kipróbáljunk egy dobost a híres cukrász, Szamos Mátyás receptje alapján. Hogy kinek milyen rozé jön be, csak onnan fogjuk megtudni, ha van elég szortiment, amiből tudunk választani. A tutti-frutti aromával rendelkező, fajélesztős rozék nagyon szépen megférnek azokkal a rozékkal, ahol a borban csak a saját-, vadélesztő kultúrája munkálkodott. A magyarázat nagyon egyszerű: Nem hiszem, hogy tudnék még egy olyan bort mondani a rozén kívül, aminek a meghatározása, értelmezése, íz-és illatvilága gyakorlatilag ilyen tág határok között mozog.
Ez a sokféleség biztosítja azt, hogy minden borszerető – kétséget kizáróan – fog olyan rozét találni, ami maximálisan megfelel az ízlésének. A rozé sikerének a titkát a legjobban egy szekszárdi borász fogalmazta meg három pontban. Először is, ami talán a legfontosabb, hogy rendkívül jól iható, minőségi rozék készülnek itthon, melyek alternatívát kínálnak a sörivás mellett. Másodszor, Magyarországon a borászoknak és legfőképpen a médiának az áldásos tevékenységének köszönhetően kezd felépülni egy komoly borfogyasztó társadalom, akik talán egy picit könnyebben tudják a rozét értelmezni. A harmadik dolog kevésbé pozitív. A rozék relatíve jó ár/érték arányú borok; palackjuk többnyire ezerötszáz forint körül mozog. Jelen gazdasági körülmények között pedig nem biztos, hogy a magyar embereknek van drága borra pénzük. Azonban igényük meg van a minőségre, így a rozét választják.
Pár szó erejéig érdemes említést tenni az utóbbi években teret nyerő habzó-és gyöngyöző borokról. Mára már nincs olyan nagyobb magára valamit is adó borászat, aki ne készítene habzóborokat – több-kevesebb sikerrel. Azért a rozékhoz képest ezek a borok még mindig az újdonság erejével hatnak az átlag borfogyasztóra. Azt nehéz lenne megmondani, hogy a rozékhoz hasonló fényes karriert futnak-e be, de az úton már elindultak. Minden esetre ott még nem tartunk, hogy egy romkocsmában több habzóbor fogyjon el mint rozé.
Rózsaszín életérzés
Rozét kóstolni vagy csak egyszerűen inni, már-már társadalmi eseménnyé növi ki magát Magyarországon. De gondoljunk csak bele. Iszik az ember magában? Fogadjuk el, hogy nem. Tehát ha egyetértünk azzal, hogy a borivás egy társas tevékenység, akkor a „rozézásra” ez még hatványozottabban igaz. Gyakorlatilag tényleg nem kell rá felkészülni, mint mondjuk egy étteremben, amikor összevont szemöldökkel próbáljuk kiválasztani azt a bort amelyik legjobban illik az ételünkhöz. Egyedül csak az időnek kell felkészülnie a melegre és akkor már nem lehet elrontani. Ebbe az életérzésbe adott betekintést a Rosalia pénteki, legmelegebb napja. Hangulatos hely, aranyos fabódék, lányok ruhatára már a nyárra hangolva. Utólag nehéz volt eldöntenem, hogy az emberek a rozék miatt látogattak ki, vagy csak egymás miatt, mert egy jót szerettek volna beszélgetni, és erre már nagyon régen nem volt idejük. Mindenki elfoglalt valahogy mostanában, mindenre van időnk csak egymásra nem. Most meg legalább a Rosaliara lehetett fogni. Azt hiszem, ez is volt a cél, hogy a rozék összeolvadjanak az emberek mindennapjaival. Mintha egy békebeli századfordulós képeslapot nézegettem volna: emberek ültek békésen a padokon az öreg gesztenyefák árnyékában, volt idejük egymással beszélgetni, rohanásnak semmi nyoma.  Egyszerűen nagyon élvezték, hogy ott lehettek ahol éppen voltak. És ezt nem cserélték volna el semmire.
Kóstolási jegyzet
Magamat is meglepve döbbentem rá, hogy az a két rozé, melyek a legjobban tetszettek nekem nem az Alföldről, Sopronból vagy Szekszárdról kerültek ki, hanem a Balatonról, annak is az északi részéről, Szentantalfáról, illetve Csobáncról. Ezzel is igazolva a tényt, hogy rozéban itthon mindenhol otthon vagyunk.
Dobosi Pincészet – Bio Kékfrankos Rozé 2012
De hogy egyből egy BIO rozéval kezdjem a Rosaliat? Igen, természetesen voltak kétségeim és előítéleteim, mint sokunknak, akik kóstoltak már biobort. Nagyon büszke rá a borász, az átlag nem biobornánál (sokkal) drágább és az élvezetek valahogy elmaradnak. Ugyan konstatáljuk, hogy igen, ez egy biobor, de nem ritka, hogy nem nagyon kóstolgatunk ilyet többet, ha csak nem szakmabeliek vagyunk. De. A Dobosi Pincészet Bio Kékfrankosa egy csapásra zúzta porrá ezeket az előítéleteimet. Olyannyira, hogy azonnal kérnem kellett egy újabb pohárral Dobosi Győzőtől, hogy meggyőzzem magam, tényleg biobort kóstolok. Üde, szép, vibráló savak, de csak annyira hogy jól álljon neki. Az átlagos rozénál kicsit sötétebb szín. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy 2012-ben milyen meleg volt, akkor azt is tudjuk, hogy döntően a 2012-es rozék színei pont ezért pár árnyalattal sötétebbek lettek, mint az előző évjáratokban. Alkoholja érezhető (13%) de messze nem lehetne bántónak mondani, sőt inkább azt mondanám, hogy ezzel az érzettel a bor a férfias rozék térfelére lépett át.
Csobánci Bormanufaktúra – Pinot Noir Rozé 2012
Maga a borász, Beöthy János, a visszafogott erőt és nyugalmat sugározza. Ha a Csobánc bazalt sziklái megelevenednének és emberformát öltenének, biztos vagyok benne, hogy úgy néznének ki, mint a borász. Maga a pinot választása rozénak már sejtet valamit a borász egyéniségéből. Nem a legegyszerűbb utat keresi, nem a legkönnyebb megoldásokat választja. Ha a borászt egy sziklához hasonlítom, akkor a rozéját egy olyan fiatal, hamvas, törékeny serdülő lányhoz, aki még gyerek és nem érti, miért fordul meg minden férfi utána. Hát azon egyszerű oknál fogva, mert csak lélekben gyerek, fizikai valójában már egy nagyon is kívánatos nő. És valóban, Beöthy János Provance-ban szeretett bele ebbe a fruskába, akinek meg van az a képessége, hogy még ugyanabban a pillanatban femme fatale váljon belőle. Ezt a francia nőkre jellemző eleganciát és bájt találjuk meg ebben a rozéban. Illatában és halvány hagymahéj színében is visszafogott, mint aki félne megmutatni igazi belső tulajdonságait, vagy csak az arra méltónak tartogatná magát. Ezt a bort nem lehet „csak úgy” meginni. Minden kortya nagy élménnyel tesz gazdagabbá minket. Mindene kecses és nőies! Alkohol: 11%. Sav:6,9. Maradékcukor: 8 gr/l. Ja, és 100% Pinot.
Winelovers borok az olvasás mellé