A Doro völgye - személyes beszámoló Portugáliából

Sztanev Bertalan, Borszakíró
2011. július 04., Hétfő 15:59

Szívből kívánom, hogy adathasson meg mindenkinek az a lehetőség, hogy a bor történelmét a helyszíneken is nyomon követhesse. Nekem idén a Douro völgye adódott lehetőségként. Egy hely, ahol a jól ismert portói bor készül.

Nekünk, magyaroknak, a portói a tokaji aszú egyik versenytársa, ezért is nagyon fontos, hogy megismerjük ennek a bornak a szülőhelyét, készítését, piacát.

Az első nagyon fontos megállapítás, hogy a tulajdonképpen egy borvidéknek tekinthető terület 45 ezer hektár szőlőt foglal magában, szemben az 5000 hektáros Tokaji borvidékkel. A szőlők magasan kúsznak fel a Douro folyó és mellékfolyóit övező meredek hegyoldalakon. A pala kőzetre alapozott talaj, a kis csapadékmennyiség, a nyári rendkívüli melegek a szőlő gyökereit nagyon mély rétegek felé kényszerítik. Ezek a körülmények lehetővé teszik, hogy a magas alkoholtartalom mellett a magas ásványi anyag tartalom is segítse az itt készített borok eltarthatóságát, hosszú életét. A termésbiztonságot az is segíti, hogy a szüret gyakorlatilag október elejére, közepére befejeződik, amikor a Tokaji borvidéken gyakorlatilag csak kezdődik. Tokajban a csapadékkal induló, de szárazabbra váltó vénasszonyok nyara járul hozzá a természetes édesborok készítéséhez. A portói bor az erjedés alatt hozzáadott alkohol hatására őrzi meg édességét. Ezáltal nem természetes édesbornak tekinthetjük, hanem erősített bornak. A jó portói mégis elég karakteres ahhoz, hogy a 19-20% alkoholtartalmat magába tudja foglalni, egységet alkosson vele.

A Douro völgye mégsem csak a portoi borról szól

Nagyon egyértelműen elválnak a portoi és a Douro völgyében készített más borok egymástól. A két csoport elnevezésben is jelentősen különbözik. A nem portói borokat Douro eredetmegjelöléssel jelölik, míg a Douro eredetmegjelölés a portói borok címkéin nem jelenik meg. A Douro völgyében gyakorlatilag csak helyi szőlőfajtákat találunk. Bár vörösboros vidékként ismert, mégis jelentős erőfeszítéseket tesznek az itteni termelők annak érdekében, hogy izgalmas és érdekes fehérborokat is megismerhessünk innen. A nagy fajtaválaszték és az éghajlati viszonyok miatt a fajtákat és a dűlőket gyakorlatilag nem jelölik a címkéken. Komoly megbecsüléssel rendelkeznek a régi, 70-80 éves ültetvények. A termésmennyiség nagyon alacsony ezeken az ültetvényeken, ezért az új, termőképesebb ültetvények termését házasítják ezekhez a borokhoz. A régi dűlők ezen kívül több szőlőfajtát tartalmaznak vegyesen. Ezért sem lehet jelölni a címkén a szőlőfajtákat (ezek a helyi fajták a legtöbb borfogyasztó számára teljesen ismeretlenek).

hirdetés

A harmónia és kifinomultság itt is érték

A minőség szerinti megkülönböztetés legfontosabb módja a pincészet neve, vagy a bor márkaneve. Ez különösen így van a portói borok esetén, de egyre inkább érzékelhető ez a törekvés a Douro eredetmegjelölésű borok esetében. A borvidéken a vörösborok esetében még ma is általánosan elfogadott a nagyon magas csersavtartalmú vörösborok készítése, amely a lábbal taposás hagyományos készítési módnak köszönhető (a szőlőbogyók héja a taposás hatására jobban roncsolódik, ezáltal a héjban található tannin és színanyag intenzívebben oldódik a borba).

Ebben az esetben is igaz, hogy érdemes a járt utakról letérni, és keresni azokat a termelőket, akik a borvidék adottságaira alapozva új, ebben az esetben ihatóbb és elegánsabb formába, szeretnék az itt termelt borokat önteni. A „Douro Boys” csoport pincészetei erre törekednek (www.douroboys.com). Igényes borászati technológiával, új borházasítási megközelítéssel igyekeznek új arcot teremteni, élvezhetőbb, gyümölcsösebb, de nagyon tartalmas borokat készíteni. Sikerük ma már egyértelmű, egyre inkább példaként állnak más borvidéki termelők előtt.

Nagyon komoly erőfeszítéseket tesznek a fehérborok fejlesztése érdekében is. A jó fehérborok érdekében a szőlőket nagyon magasra viszik fel a hegyoldalakon, ahol a kisebb hőhatás miatt a borok megőrzik savtartalmukat. Igazi meglepetés ez azok számára, akik ide érkeznek, mert biztos, hogy másra számítottak!

A portói egy nemzetközi bor

A portói borok esetében is nagyon hasonló a helyzet. A nagy márkák nagy mennyiségei nem tudják megmutatni azt az igazi potenciált, ami ezekben a borokban ténylegesen rejlik. A jobb minőségért bizony nagyobb erőfeszítést kell tenni, jobban a zsebbe kell nyúlni. Egy betűkombinációt érdemes megjegyezni: LBV (Late Bottled Vintage). Ez a mozaikszó olyan évjáratos portói bort jelöl, amelyet a többi borhoz képet viszonylag korán palackba töltenek. A bor ezáltal megőrzi gyümölcsösségét, fiatalságát. Ráadásul szűretlenül kerül a palackba.
A portói bor egy új világot nyit meg. Ennek a világnak a jobb megismerése érdekében azonban nem elég csak a Douro völgyébe látogatni. Át kell kelni a hegyeken a Douro folyó torkolatánál fekvő Porto városába. Ott találhatók azok a nagy kereskedőházak, amelyek a portói bor végső karakterét, arcát adják meg. Ezen a vidéken inkább borházakról kell beszélnünk, nem pedig pincészetekről. Egyrészt azért, mert a bor nem pincében érik, másrészt ezeknek a borházaknak nem csak a végső házasítás, válogatás a feladata, hanem a forgalmazás is. Porto városának klímája is egészen más, mivel az Atlanti Óceán hatása érvényesül. A hegyek ezt a hatást eltérítik a Douro völgyében, ezért találhatunk ott egészen eltérő körülményeket.

Ne gondoljuk azonban azt, hogy ezen a borvidéken minden magától megy. Nagy gondot jelent számukra, hogy az édesborok kereslete világszerte folyamatosan csökken. Itt is egyre nagyobb probléma a munkaerőhiány. Szőlőmunkásokat messziről kell idehozni a szüret idején. A munkaerőhiány problémája meglátszik az ültetvényeken. Egyre kevesebb a nagy tőszámmal ültetett ültetvények aránya, nő azon területek aránya ahol a művelést valamilyen formában gépesíteni lehet.