Miképpen festett egykor a szüret? Íme, egy korabeli életkép a régi budai szüretek világából: a mezsgyéken hordók, kádak, lajtos szekerek sorakoznak, kékszoknyás, piros blúzos sváb lányok, asszonyok vagdossák szorgalmasan fehérvári bicskával az érett szőlőfürtöket, a kékesfekete kadarkát, oportót, szagos otellót, a vörös dinkát, a zöld kecskecsöcsűt, a sárga hóhért, az átlátszó héjú mézédes hóniglit, nagyszerű a termés Sas hegy déli lejrőjétől (Saxlehner „herceg” elzárt birodalma) Budaörsnek húzódó vidékén, a sasadi dűlőben, a »Burgerberg”-en, a Magas út, a Kakukkhegy (Csillebérc) környékén, ahol a filoxéra dúlása után újra hatalmas szőlőkultúrát teremtett az emberi kéz és értelem. A must édes illata csiklandozza az orrot, a Pösinger-major körül (a XVIII. század elején Buda város bírájának volta présháza — a szerző) kocsmárosok szekerei várakoznak, hogy hazahordják a szőlőskádakat.” Így emlékszik vissza Magyar Elek, a kiváló tollú újságíró, minden idők legjelesebb ínyesmestere a Pesti históriák és az Est hármas könyve című műveiben e hangulatos őszi munkára.

 

Neki köszönhetjük az azóta elfelejtett szüreti, avagy „mustkolbász” receptjét. Egy liter — kb. 85 gramm — réreslisztet keverjünk össze annyi édes, felforralt musttal, hogy egy hígabb palacsinratésztához hasonlítson. Majd másik két liter mustba borítsunk 25 deka cukrot, 1 csipetnyi őrölt fahéjat, szegfűszeget, valamint 12 deka étkezési keményítőt. Gyenge tűzön gyöngyözve főzzük fel, és a híg tésztát apránként hozzáadagolva keverjük bele, amíg csak a massza besűrűsödik.

Vékony spárgára fél dióbeleket fűzögessünk, és a dióval együtt a fonalat óvatosan mártogassuk meg a meleg pépben. Emeljük ki, akasszuk napsütötte helyre, ágra, kötélre, hogy szikkadjon. Azért maradjon időnk egy újabb pohár bor megkóstolására! Amint a massza megkocsonyásodott a diókon, már ki is hűlt, ekkor újból márrsuk bele, szárítsuk, és ezt egészen addig folytassuk, amíg kolbászvastagságú lesz. Az utolsó bemártástól számított ízes bevonat végleg megszilárdul, ekkor nyomban karikázhatunk a különleges szüreti nyalánkságból.

A jól végzett szőlőszedést nótaszó követte a szőlőskertekben. Mire eljött az este, bikkfanyárson, venyigeparázson szalonnát csordítottak a vincellérek a hegymesterek frissen szelt karéj kenyerére. A présházak előtt felállított bográcsokban gulyás rotyogott, elpárolgó levét a tavalyi borral pótolták. A szüretet néha esküvő követte, de legalábbis bál mindig. Itt aztán megadták a módját, elegáns étkek főttek-sültek, s kerültek a borvidék módos gazdáinak asztalaira.

Akárhogy is, a szőlő valamilyen formában végigkíséri életünket. Ha csupán fogyasztói vagyunk, kellemes élvezetet, ha termesztjük, sok munkát és még annál is több örömet ad, de soha ne feledjük Jókai szavait: „A szőlő nem engedelmes jobbágy, mint a krumpli, aki tudja mára kötelességét: — a szőlő a szolgabíró, aki munkára hajt, halasztást nem enged. Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának.”