A Pollack Mihály téren álló Festetics Palotába lépve az ember a XIX. század végi arisztokrácia kellős közepén találja magát. A Nemzeti Múzeum mögött található épület a historizmus korszakalkotó zsenije, Ybl Miklós keze nyomán, eredetileg a névadó-építtető Festetics család városi rezidenciájaként funkcionált – egészen 1933-ig. Ma, megőrizve eredeti arcát és fényéből mit sem veszítve, tökéletesen restaurált állapotában a modern oktatás egyik meghatározó színtere, és számos magas színvonalú rendezvény helyszíne. Olyanoké, mint például a Somlói Borászgjárás. Jól összerakott rendezvény; hasznos előadással, karakteres kézműves sajtokkal és izgalmas, a Somlóra jellemző minerál-domináns borokkal, melyek megérdemlik a Festetics-pompát. (A cikk a hirdetés után folytatódik!)

 

Ha valaki Mészáros Gabriella mentorálása alatt fordult a borok tudatos és értő kóstolása felé, akkor egy axiómát biztosan az agyába égetett a tanárnő. Nevezetesen, hogy „A talaj felülírja a fajtát.”. Somló esetében ez különösen igaz. Az itt termett borok karakterológiáját az egyszeri és egyedi savak mellett, a szárazanyagtartalom és az alkohol gazdagságával, valamint a máshoz nem hasonlítható ásványossággal lehet megrajzolni.

 E különleges együttállástól mutatja itt más arcát a tramini és a hárslevelű, lesz különleges az olaszrizling és a furmint, válik utánozhatatlanná a juhfark, és újabban a chardonnay adta bor. Ám, hogy Somló ízét jobban megértsük, mélyebbre kell ásnunk. Le a vulkán mélyére.

A Kisalföld déli öblözete és a Bakonyalja találkozási pontjában, a Marcal-medence keleti határán áll a Somló-hegy, amely ún. denudációs tanúhegynek is tekinthető, mivel az egykor teljesen lepusztult terület felszínének eredeti – 432 méteres tengerszint feletti – magasságát és rétegződését tökéletesen megőrizte. Születését olyan vulkáni kitöréssorozatnak köszönheti, amely mintegy 6 millió évvel ezelőtt kezdődött és rendíthetetlenül kitartott 4 millió(!) éven át. Ez alatt a hosszú idő alatt a kráternyílás megállás nélkül okádta az ég felé a lávadarabkákat és a finom vulkáni hamufelhőket. Ezek a – gyűjtőnevükön – vulkáni törmelékek aztán fokozatosak visszahullottak a kráter környékére és rétegződtek, kőzetté dermedtek. Ezt nevezzük bazalttufának. A vulkáni működés persze nem szünetelt a kitörések végeztével; a kráter elkezdte lassan hömpölygő, izzó, fortyogó lávával beborítani környezetét. Mikor aztán a Föld mélye elfáradt, ez a lávaréteg is megszilárdult, s bazalthegyeket hagyott maga után, úgy mint: a Badacsony, a Szent György-hegy és a Somló-hegy (a teljesség igénye nélkül).

Ám, hogy az élet, s így a szőlő is itt megtelepedhessék, a hegy felszínét a természet le kellett pusztítsa, amolyan utolsó simítás gyanánt. A szél, ezt elősegítendő, felkapva a néhai Tethys-óceánból kivált Pannon-beltenger megszáradt homokos, agyagos üledékeit, dél felé szállította azokat, lerombolva így a hegy eredeti, durva felszínét. A folyók közbenjárásának köszönhetően a térszín is lassacskán lesüllyedt, míg a Somló szürkés-feketés ún. nefelinbazanit kúpja ki nem tornyosult, létrehozva „Dunántúl Tokajának” mai, ismert, „Isten kalapja” formáját.

A somlói borvidékhez a nyolcvanas években hozzácsatolták a Celldömölk mellett található 279 méter magas Ság-hegyet, ami kialakulását tekintve hasonló geológiai képződmény, mint a Somló-hegy.

A 220 méter magas Kis-Somlyó, mely szintén az 1980-as években történt integráció eredményeként került a borvidékhez, a másik két hegytől eltérően nem bazalttufa alapkőzetű, hanem mésztufa domb.

A földrajzi elhelyezkedésnek köszönhetően a Bakony vidéke, a Marcal-medence, a Kemeneshát és a Kemenesalja ökológiája egyedülálló módon képes alakítani a borvidék mikroklímáját. Az éghajlat kiegyenlítettnek mondható, mely a szélsőséges időjárási kilengésektől mentesül. Évente 1950-2000 órát süt a nap, ami 650-700 mm-nyi csapadékmennyiséggel párosul.

A Balaton partján termett borokról tudható, hogy van bennük egy „nyári lazaság”, amolyan víz adta melegség. A Somló, bár közel van a „magyar tengerhez”, mégis szikár borokat ad; a szőlő gyökereinek itt keményebb munkát kell folytatnia a mindennapi létben maradásért, megesik, hogy 15 méterre is leásnak, több vízzáró réteget áttörve.

A somlói borban a balatoni borok attraktivitása, aromássága nem lelhető fel, és több idő is szükségeltetik ahhoz, hogy kinyíljanak, illatjegyeiket feltárják. Ezért érdemes őket a vörösborokhoz hasonlóan szobahőmérsékleten, 16-18 fokosan fogyasztani, egy nagyobb, öblösebb pohárból, például burgundisból. Érdemes hagyni, hogy hosszabb ideig érintkezzenek a levegővel, mert így nemcsak az esetleges technológiai hibákból származó, viszont hamar szertefoszló kellemetlen illatoktól szabadulhatunk meg, de a bor is kiteljesedik, élvezetesebbé, mélyebbé válik.

Ha somlói bor kerül a poharunkba, akkor az alapállás az, hogy száraz, magasabb savtartalommal és, jódos, sós, köves, bazaltos, egyszóval minerális ízjegyekkel találkozunk – minden itt termett fajta tekintetében. Ha például somlói olaszrizlinget kóstolunk, akkor a fajtára olyannyira jellemző vegetális, fanyarkás, keserűmandulás jegyeket, csak a „kő íze” után keressük. Hogy az milyen? Gondolom gyerekként, tudatára ébredése előtt (vagy után) mindenki ráharapott egy maréknyi kőre már. Ha nem, tegye meg sürgősen, mert amíg empirikus ismerete, ízélménye nincs a kőről, vagy a bazaltról, addig minden okfejtés hiába.

Ha már az olaszrizlinget hoztuk szóba, meg kell jegyezni, hogy Somló első számú szőlőfajtájáról beszélünk; ahogy az egész országban, itt is ezt termelik a legtöbben, majd’ 163 ha-on. Ennek ellenére, ha mondjuk egy borfesztiválon egy somlói termelő standjánál hosszasabban időzünk, megfigyelhetjük, hogy 10-ből 8 fesztiválozó juhfarkot fog kérni. A somlai bor, mint olyan, réges-régen a hegyen termett fajták házasításaként volt ismeretes, ma pedig gyakorlatilag a juhfark asszociációs párja. Tény, hogy a juhfark, amely nevét a juh farkára emlékeztető hengeres fürt miatt kapta, a Kárpát-medence legrégebbi dokumentációs múltjával (XIII. század) rendelkező autochton fajtánk, egy különleges borszőlő, ám az, hogy e területről származik, sajnos még nem garantálja a tökéletes minőséget.

De a Somlói Bországjárás épp’ emiatt volt nagyszerű kezdeményezés. A szervezők valóban a borvidék legjobb termelőit igyekeztek csokorba fogni (bár sokan még így sem tudtak eljönni), akiknek borain keresztül tökéletes képet lehetett kapni többek között „Somló kincséről”, a juhfarkról is. Olyan termelők ezek, akik képesek voltak csodát művelni – az említetteken kívül – a traminivel, a hárslevelűvel, a furminttal és a ’80-as évektől a chardonnayvel, a világ legismertebb szőlőfajtájával. A boroknak az átlagosnál több komolyságot szentelőknek, aligha szabad kihagyni egy efféle tanulmányutat.

A chardonnay persze mindig felveti a kérdést: érdemes-e világfajtákkal foglalkoznia a hazai borászoknak (?), miközben olyan őshonos (sajnos sokszor méltatlanul „alulfoglalkoztatott”) fajtáink vannak, amelyek itt a Kárpát-medencei mikroklímán, szűkebben a Somlón, nemzetközi mércével mérve is magas minőségű kuriózum-bort adnak. Nem kellene-e esetleg afféle belátásra térniük a termelőknek, hogy saját élőhelyük kivételes és mással össze nem vethető adottságaival élve, olyan szőlőket telepítsenek, amelyek ökológiailag maradéktalanul kompatibilisek, amelyek csak nálunk fognak Nagy Bort teremni, de amelyek előtt a világ is elismerően csettint?

A válaszok megoszlanak. Persze, valamit akkor ismerünk meg igazán, ha abban annak személyes érdekeltségét, aki alkotta, törekszünk megérteni. Azt, hogy annak, aki azt alkotta, valamely okból fontos volt. Amíg a termelő érdekelve van a világfajták kapcsán, addig a dolog fennáll. Amint az érdek nincs többé, a dolog elenyészik. Az érdek neve: fogyasztó.

A somlói boroknak különösen szüksége van a hosszú, több éves hordós érlelésre, a természetes mikrooxidációs folyamatok jótékony hatására. Ezektől ugyanis, az eleinte durva és nyers savak, idővel szépen megszelídülnek.

Stephan Spiegelberg, Somló egyik legismertebb borásza egy helyütt úgy nyilatkozott, hogy neki például vannak olyan borai is, amelyeket nem kevesebb, mint 10 éve tart hordóban. Következtetni nem is merek, mert Stephan gyakorlatilag mindig képes beinteni az ortodox kémiának.

Györgykovács Imre, a borvidék másik emblematikus arca pedig arról tett említést egy online magazinban, hogy a furmintot, az olaszrizlinget és a juhfarkot nemhogy érdemes, hanem szükségszerű 500-900 literes új tölgyfahordókban erjeszteni és érlelni, de legfeljebb 2-3 évig.

Akárhogy is, egy biztos. Az, hogy a bor milyen lesz, 80%-ban azon múlik, hogy milyen minőségű az ősszel a tőkéről leszüretelt gyümölcs. Csupán a fennmaradó 20%-ban jut némi szerep a borásznak, a technológiának, így a barrique hordóknak is.

A ’90-es évek elejétől a kétezres évek elejéig – kevés kivételtől eltekintve – azt lehet mondani, hogy a somlói borok almasav és borkősav aránya túl nagy volt a borostyánkősavéhoz, így sok-sok bomlott egyensúlyú, kevésbé élvezetes ital került a palackokba. Ez részben annak is betudható, hogy eleinte a gazdák nemigen ismerték az új barrique tölgyfahordók képességeit, azt, hogy az mit fog pontosan művelni a bele töltött borral. Másfelől, viszont itt is idő kellett ahhoz, hogy a szőlészek, borászok felismerjék miben áll a borvidék fajtáinak külön-külön testreszabott értelmes hozamkorlátozása. A kétezres évek közepén Fekete Béla pincéjéből került ki egy olyan békés savú juhfark, amely elődjei aromaprofiljában nem fellelhető, szokatlanul mámoros, florális, túlérett gyümölcsös illat és ízjegyeket vonultatott fel. Ez nemcsak az intelligens hordóhasználatnak volt köszönhető, hanem a tőkénkénti 1-1,5 kg-os gyümölcsterhelésnek, ami tökéletesen beérett alapanyagokat, boraiban pedig félelmetes koncentráltságot eredményezett.

Igen. Leginkább juhfarkot. De mi legyen a többi étellel, amiben nincs káposzta? Ahhoz milyen somlói bort adjunk? Nos, a kérdés megválaszolása nehéz. Amit biztosan tudunk, hogy az érlelt tehénsajtokhoz, a zöldfűszeres félkemény sajtokhoz, a bükkfán füstölt félkemény sajtokhoz, a tufapincékben érlelt félpuha sajtokhoz, a gomolyához, a friss ordához és zsendicéhez majdhogynem dogmatikusan a sav- és ásványgazdag karakterű somlói illik. Jelenleg a világ úgy van kalibrálva, hogy az a jó gasztrobor, amely könnyen beágyazható, sokféle étel mellé adható, mert képes harmóniát teremtve „harmadik ízeket” produkálni ezzel is, azzal is, tehát sokoldalú. Savtartománya a közepes zónában mozog, alkoholjának térfogatszázaléka nem megugró, teste közepesen telt, tanninjai (kivált, ha vörösborról beszélünk) integráltak és nem uralkodóak, aromaprofilja komplexitást, de közepes intenzitást közvetít, beltartalma nagy, de csak annyira, hogy a struktúráját tekintve lágy maradjon.

Mármost mindazok a borok, amelyek somlói borvidéken születnek meg, e felsorolásnak tökéletesen ellentmondanak. Akkor nem jó gasztrobor az itteni? Nem, kérem, nem erről van szó. Csak kicsit jobban észre kellene venni, bátrabban kellene vele kísérletezni, vagyis többet kéne vele játszani, hogy ha már primordiális helye nincs, találjunk neki.