Zwack Open déja vu – vagy mégsem

Takács Andrea
2017. május 08., 12:00


Az ide sokadszorra visszatérő már nem számít meglepetésekre, ismerős a hely, a koreográfia, a promotált borokról, a favorizált borászokról kialakult egyfajta összkép, tudjuk, mire számítsunk.
Zwack Open déja vu – vagy mégsem

Ó, dehogy.

Sétáló kóstoló előtt érdemes önmagunkkal előre kompromisszumot kötni, belátni, hogy nem lehetséges minden bor alá éppen megfelelő gyomrot enni előre – ezért a szerencsés találatoknak örülünk, a nem tökéletesekhez hozzáképzeljük a fogást, amivel kiteljesednének. Ahol pedig az íz-emlékezet és fantázia véget ér: hazaviszünk egy palackkal az ígéretből, hogy megmutassa, mire képes a neki való kedvenc ételünkkel – netán beletörődünk, hogy nem kell minden bort szeretni. Ugyanezen engedékeny hozzáállás mentén megbocsátjuk, ha a kínáló mondókája a házasított borról nem fedi maradéktalanul a róla a weben fellelhető információkat, és hogy jeges vödörrel nem könnyű optimálisra temperálni az eltérő hőigényű borokat.

A kereskedőház a bemutatott borokkal (is) szeretné be- és rendszeresen visszacsábítani a vevőket, csupa ellenőrzött, ígéretes portéka, hiba csak a kóstolóban lehet. Tokaj, Eger, Villány, Szekszárd, Etyek és a Balaton mindkét oldaláról a könnyed gyöngyözőtől a testes, nehéz vörösig gazdag a választék. Kellemesen sok a fiatal, akik lelkesen harapnak a meglepő, kirobbanó ízekre, és ez rendben is van, az elején tobzódik a gyakorlatlan nyelv, a csöndesebb, elegánsabb, szofisztikált aromákra vágyónak ma talán kevesebb adatik.

Etyektől indulunk borrajongó cimborámmal, mert szeretjük az ízvilágát és a Rókusfalvy Birtokról is számtalan jó emléket őrzünk. Meglepetéssel kezdődik - nem szerepel a nyomtatott borsorban a 2016-os Fresküvé. Erről utóbb kiderül, hogy a pincészet weboldalán olvasható összetétel (pinot blanc, szürkebarát, chardonnay) némiképp eltér a jegyzetembe kerülőtől, de fátylat reá. Savai, frissessége, illata, buborékossága, hűvössége optimális, a korty könnyed, elegáns felkérés keringőre. A 2015-ös sauvignon blanc („jójez!”)  etyeki ropogóssággal, fajtajelleges, de nem tolakodó illattal  vezet tovább.
 
Ezt a borfajta sokféleképp lehet rossz és sokféleképp lehet jó is; Bolyki megmutatja másképp. Az ő 2016-os verziója decensen illatos, lágyabb, szájban minden irányban élmény, finom izgalmak mocorognak a kortyban, szolid széndioxidja szinte kupola az építményen. Ehhez képest az Egri Csillag 2016 úgy sima, kerek, hogy szinte unom, pedig jó, csak az előzőhöz képest nem elég izgalmas.

A Szászi Pincéhez nem meglepődni járnak odaadó hívei. Kéknyelű 2015, visszafogottan elegáns, izgalmas, ásványos és - amit a mai délután nem produkálhat - a mester szerint „a kéknyelű imádja a halat”. Remélem, még időben szóltam. 2015 Olaszrizlingje szépségesen, gyönyörű lábakkal mozog a pohárban, felfedezni való aromákkal, csalóka könnyedséggel kápráztat, úgy lehet megunhatatlanul borozni belőle egész este, hogy a végén alattomosan megnő a gravitáció. Óvatosan! Itatja magát.
2015 Szürkebarát, alighanem az utolsó ebben a formában. A továbbiakban a fogyasztók rossz prekoncepciói miatt ("akik lelkesen veszik, ha pinot grigio, de szürkebarátot? neeee!”) gyöngyöző bort tervez készíteni belőle.
Cabernet sauvignon „fecskés” rozéjának friss gyümölcsösségét szépen koronázzák a bogyók héjából nyert komolyabb aromák.
 
Zwack Open déja vu – vagy mégsem
 
Figulához is öröm visszajárni. A 2016-os „alap” reduktív olaszrizlingje csak annyi oxigént kapott, amennyi feldolgozás közben érte, hordót nem látott. Remek, karakteres, jó savú, friss. A 2015-ös Sóskút dűlőszelektált olaszrizlingje is örök kedvenc. Magasabb alkohollal, magasabb savval, ásványossággal és a felszabadító információval: Párizsban a tavalyi és a korábbi borversenyen is nagyon másképp bírálták, az egyiken mennybe ment, a másikon semmi. Hát hogy ne lehetnék én is szubjektív?

Úgy tudom magamról, hogy nem szeretem a chardonnayt, bár a ködbevesző múltban találkoztam egy tökéletes franciával, olyan régen, mintha csak álmodtam volna. Azóta nem ejtett rabul egy sem. Most Rókusfalvy 2013 évjáratújának (hideg is, savas is, egyik sem áll jól neki) megbocsátom, hogy nem lett a kedvencem, remélem, a borász is nekem. Légli Géza Matacs Chardonnayja (2015) elegánsabb, az 500 literes hordótól talán kerekebb, simább az etyekinél - de ez sem. Mintha másképp viselkedne nálunk ez a szőlő, mint máshol, valahogy kilóg a sorból. Magától nem illatbomba, nem savas, nem trópusi gyümölcskosár, szinte semmilyen, ezért sokan mindenképp ki akarnak csikarni belőle valamit – ettől gyakran túlkészül, megtelik idegen aromákkal, mintha szacharinnal és borkősavval próbálnának borból limonádét varázsolni, vagy jó sok fával vágják kupán. Tipikus példányai a nagyon csinált és az okosan békén hagyott borok közti különbségnek. És akkor jön Figula és megmenti nekem a hazai chardonnayt. A 2015-ös barrique verzióban nincs semmi erőlködés, semmi machináció, semmi idegen íz, csak a fajta saját, pasztelles eleganciája, épp annyi hordóval, amennyi kelmét egy csinos úrhölgy visel egy nyáresti partin. És ebben a szofisztikált egyszerűségben hosszan élvezhető, visszafogottságukban is gazdag aromák laknak mégis.
Köszönöm!

Ér még meglepetés: a 2HA Szőlőbirtok és Pincészet (azóta lassan 4 hektár lesz) a badacsonyi borrégióhoz tartozó Szent György-hegyről két tétellel szerénykedik a sarokban. Nem tudom, mennyire kell komolyan venni a borászok történeteit, de azt a csókaszőlőt, aminek a 2015-ös borát megmutatja, állítólag ki akarta vágni, aztán valahogy megmaradt, valahogy kibírta, hogy csak jó későn szüreteljen, valahogy lett belőle néhány palack bor, ezt most megmutatja.
Ez a portéka olyan fergeteges, annyira eltér az itthoni „szokásostól”, hogy nem győzünk betelni vele. Hatalmas gyümölcsorgia illatozik belőle, sötét bogyós kerti és erdei gyümölcsök, meg még valami, ami nincs is, talán az édenkertben nőhetett utoljára. A korty sem hazudtolja meg az ígéretet, komplex, aromás, harmonikus, folyékony déli napsütés, minden porcikájában tökéletes, a hordó csak összefogja, de nem telepszik rá, utóízében is folyamatosan alakul és gazdagszik ez az olaszosan tüzes, mégis komoly és tiszteletre méltó élmény.
A Tabunello 2015-ös is figyelemre méltó tétel - csak azon már meg sem lepődünk.

Ha egyszer a Kislaki Légli van mellette – akkor kóstoljunk azt. Mit lehetne ezek után? Egyik ámulatból a másikba: 2015 Pinot Noir. Még a fergeteges csókaszőlő után is nagy formát mutat. Tudjuk, a pinot noir nálunk a makrancos hölgy, akivel nehéz bánni, de akit szeret, azt nagyon szereti. Kicsit mintha nőietlen tanninjai lennének, de még ez is jól áll neki. Visszakóstolva is meggyőző a gyümölcsösségével és a gerinces tartásával. 2015-ös kékfrankosa az előző kettő után kevésbé érdekesnek tűnik, de ha önmagában kóstoltam volna, meg lennék vele elégedve.
 
Bolyki 2015 Bikavér – alapos munka, testes, tanninos, férfias, fölösleges cicomák nélkül, mégis élményekben gazdagon - bármikor jöhetne.
Merlot 2013: meghökkenés, illatából furcsa idegenség szúr, már nem is alkohol, inkább oldószer hatása van. Fájna ezzel az élménnyel emlékezni a borászra, új palackot kérünk, hátha… Az új hibátlan, tökéletes, gyümölcsös, nagy ívű, megnyugtató. Kóstolótárs oldja meg a rejtvényt: az első palack 2015-ösnek bizonyult, a másik a borsoron ígért 2013-as. Hacsak nem hibás palackot találtunk el, akkor a fiatalabb bor még távolról sincs készen, ebben még pankráció van vagy kocsmai verekedés, meccsezzenek odabenn zavartalanul, szóljanak, ha megvan a győztes.
A 2013 Cabernet Franc igazán macsó, (a mai napra talán már túl szikár, egyébként kedvenc), hatalmas tanninok, hosszú élmény.
 
Nyolcas és fia az egri borvidékről a rózsaillatú, hibátlan kékfrankossal nyer meg, a 2015-ös Szülőföldem merlot és cabernet franc szerelmi házassága, mindkét fajta legjobb tulajdonságaival, nem találok benne hibát. 2014 Turán – ismét spéci magyar fajta (Csizmazia József és Bereznai László által Egerben létrehozott szokatlanul vastag héjú magyar szőlőfajta, egyben borának neve is). Ibolyás, bodzás, rózsás illatokra kell számítanunk, talán szeder is, nagyon gyümölcsös, meglehetősen tanninos, furcsa, de szerethető. Megosztó bornak gondolom, mint a Zsigmond pince alibernet fajtáját (aki először kóstolja, vagy beleszeret, vagy ki nem állhatja) – de a borász szerint osztatlan lelkesedés fogadta a vásárlói körében ezt a bort. (A magyar fajtanevek problémái itt is felmerülnek, a lelkes liverpooli kóstolótárs a bor nevének hallatán vigyorog a felismerésen: turan - Duran Duran). Más borok után visszakóstolva újólag meglep virágosságával.

A szekszárdi Pastor Pince 2013 Bikavér a ma esti befutója a kínálatból: megnyerő illatok, gazdag, kedves bor, még a tiszta kadarkájából ma kissé hiányzó paprikás karakter is megjelenik benne. Hibátlan.
 
Sok borásznak dilemma, hogy melyik tételben milyen koncentrációjú széndioxiddal lesz népszerűbb a portékája, és nagyon könnyű túlzásokba esni. Gere Attila 2015-ös illatos Fehér Fricije egyenest a jégből ma robbanós cukorrá változik a számban, szilánkokra hullik az íze. A kínáló az eddig kóstolt erős aromák letakarítására javasolta. Megtörtént, nagyobb kortytól fájdalmas kráter maradt volna a helyén. Nyáron, jobb hőmérsékleten kóstolva kap majd új esélyt. (Közben okos kis asztali bor-inkubátorokról álmodom, amikből mindig tökéletes hőmérsékleten kerül elő a bor a kóstolókon.)
2015 Fekete Járdovány a pincészet kísérlete, a fajta a Pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetből érkezett 2004-ben hat másik felélesztett ősi magyar fajtával, közülük a járdovány érdemelte ki a figyelmüket. Friss, gyümölcsös, könnyed, de élményt adó bor.
A hőskorban, a szövetkezeti tucat borok után egy-egy új, robosztusan tanninos-fás vöröstől elalélt a fogyasztó. Viszont ilyen durvaságok alatt sokkal kevesebb marad a borból, a szőlő saját jellegéből, saját illataiból. Megnyugtató élmény, hogy a ma esti három magyar fajtakísérlet egyike sem esett áldozatul a fának, és mindhárom karakteres és izgalmas bornak ígérkezik hosszú távon. (Vajon milyen mélységeket hoznak még elő idővel a szőlőből az öregedő tőkék?)
A dörzsölt kóstolók egyenesen a Kopar cuvée kedvéért rohamozzák a Gere pultot, a Solust valahogy kevesebben emlegetik, a reklámnak ehhez alighanem több köze van, mint a borok ismeretének. Igazi nagyvadak mindketten, de ezeket már szigorúan tilos lenne melegben, zajban, tömegben toporogva, lökdösődve kóstolni. Az illatokat becsukja az emberszag, a magasra nőtt páratartalom, csak a tannin és fa marad, meg méltóbb kóstolások emléke.

A Dobogó Pincészet obligát, megbízható és hibátlan édeseiből (Mylitta 2012, 5 puttonyos aszú 2013, 6 puttonyos 2007) az utolsó 1-1 korty már mintha egy-egy (gyöngyház dísz)gomb begombolása lenne a távozók ünneplőjén.
 
Ne kóstoljanak sok bort egy este. Keveset inkább, rendszeresen, és adják meg a módját!
 


A borászok betűrendben:
 
2 HA, Balaton-felvidék
Bolyki Jani, Eger
Dobogó Pincészet, Tokaj
Figula Mihály, Balatonfüred-Csopak
Gere Attila, Villány
Kislaki, Légli Géza, Dél-Balaton
Nyolcas Ádám, Eger
Pastor, Szekszárd
Rókusfalvy Pál, Etyek
Szászi Endre, Balaton-felvidék



Címkék: