Címlapfotó: Villánykövesd facebook oldala

 

Mivel minden évben egyszer egyedül utazom, hogy elvonuljak kicsit a világ zajától és rátaláljak valami újra, ebben az újban hozzáértők és elhivatottak kalauzoltak a még ismeretlen úton, engem, egy laikus, ámde annál inkább kíváncsi és érdeklődő kezdőt.

Tompa, de még melengető őszi vasárnap délelőtt szálltam le a két kocsis piros vonatról, Villánykövesd állomásán ácsorogva pedig eltéveszteni sem tudtam volna a szemben álló fakósárga borhotel épületét, mely 4 napig volt otthonom és amely annyi sok új élménnyel ajándékozott meg.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Villánykövesd nagy, hiszen pont annyira kicsi, hogy fél óra alatt minden zegét-zugát, titkos kis lépcsőjét, kápolnáját, kanyargós utcácskáját bejártam. Igazi kincsekre bukkan itt az ember, köztük arra a kétszintes pincesorra, amelynek látványával aligha lehet betelni. A pincék, mint szépen sorakozó apró süvegek napfürdőztek, csendesen, barátságosan invitálták az arra sétálókat egy-egy pincelátogatásra. A pincék előtti asztalokról belátni a bujazöld domboldalakat, belefeledkezhetünk a bodros felhők szélfútta látványába, a nap járásába, de leginkább abba a borillatú csendbe, amit néha-néha egy-egy arra tévedt vonat zakatolása szakított csak meg. Villánykövesden tapasztaltam meg, milyen is a nyüzsgő csend, ahol alig hallani egy hangosabb neszt: olyan a hely, mint egy hatalmas boroshordó, melyben nesztelenül bár, de mégis állandóan zajlanak a folyamatok.

 

A borhotel, köszönhetően adottságainak és programkínálatának, az egyedül érkezőknek és a nagycsaládos vendégeknek egyaránt színes programokkal szolgált, korosztálytól függetlenül senki sem unatkozott. A borvacsorákat felejthetetlen reggeli követte: míg a vacsora fogásai a pincészet boraival párosultak, reggelinél a hagyományos, disznóvágásból való házi készítésű, saját ételeket kóstolhattuk, borral ugyan nem, de a frissen préselt, csakugyan a pincészet által készített gyümölcslevekkel annál is inkább.

A biciklibérlés lehetővé tette, hogy egy Villánykövesdnél is kisebb faluba, Palkonyára kerekezzünk át, ahol a Mokos Pincészet birtokának bejárása mellett a rendezvényközpontban és a feldolgozóüzemben is látogatást tehettünk. Nos, ha a pincesor előtti asztalokról is már belefeledkeztünk a látványba, akkor ettől a birtoktól és az elénk táruló látványtól még nehezebben int búcsút az ember.

 

A birtokbejárás során egy őszinte családtörténetet ismerhettem meg, hiszen bepillantást nyertünk abba, hogyan formálják generációk a szőlőművelést, a borkészítést, milyen innovációk kerültek bevezetésre és hogyan is jött pontosan a gyümölcsborok gondolata és a velük való kitartó és eredményes kísérletezés.

A Villánykövesden és környékén eltöltött négy napomban nemcsak feltöltődtem, hanem gazdagodtam azzal az új és friss élménnyel. hogy valami ismeretlent fedezhettem fel és ebben az ismeretlenben borászok, pincérek, pincetulajdonosok és sommelier-k kalauzoltak.
 
Persze ugyanarról a pici állomásról, egy ugyanolyan piros vonattal hagytam magam mögött Villánykövesdet, mondhatni mit sem változtam 4 nap alatt, de mindeközben mégiscsak beleszerettem egy apró, de annál szerethetőbb baranyai településbe, egy pincesorba, egy borok által megismert családtörténetbe és abba a Barrique Meggybor-ba, amit a táskám rejtett az immár elolvasott, szellemi táplálékommal, a Hamvas Béla könyvvel együtt.