A borkóstolás tanulásakor rendre elhangzik, hogy a borok aromáinak érzékelési folyamata nem korlátozódik az ízekre, hiszen az illatok is szerepet játszanak benne, és azt is megtanítják, hogy az ízek a nyelven található jól körülírt zónákban kerülnek felfogásra, az érzeteket a száj egész belső felületével észleljük.

 

Ezek szerint az alapízek közül a borban megtalálható az édes, érzékelése a nyelv hegyén történik. A savanyút érző mező a nyelv szélén hátul és a sós a nyelv szélén valamivel előbbre található. Végül a nyelv gyökén V alakban helyezkednek el a körülárkolt ízlelőbimbók, amelyek a keserű íz receptorai. 

 

 

Ezzel szemben a Livescience.com-ra hivatkozva azt írja az Index, hogy a nyelven az ízérzékelő receptorok nem egyenletesen helyezkednek el, viszont az egyes alapízekre való érzékenység elhanyagolhatóan kis mértékben változik a nyelv felületén.

 

„Ezt bárki kipróbálhatja saját maga is, tegyen sót a nyelve hegyére (ahol elvileg az édeset kellene éreznie), és természetesen érezni fogja a sós ízt” – hoznak fel egy példát.

A cikk szerint a biológia tankönyvek (és a bortankönyvek egy része is) a mai napig tartalmazzák a nyelvtérképet, és még borospoharak tervezői is ahhoz íztérképéhez igazítják a pohár formáját, pedig ez az egész csak egy legenda.

 

1901-ben egy német tudós, David Hänig kutatta, hogy van-e különbség az ízérzékelésben a nyelv egyes részein. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tesztalanyokkal kóstoltatott különféle ízeket, és megkérte őket, hogy pontozzák az ízek intenzitását. Azt találta, hogy van különbség, de az elhanyagolhatóan apró. Ezt a tanulmányt dolgozta át angolra 40 év múlva a Harvard híres professzora, Edwin G. Boring, az eredeti kijelentéseket szövegkörnyezetükből kiragadva, itt-ott hibásan fordítva – tőle pedig további egyszerűsítésekkel, forráskritika nélkül vették át a tankönyvek írói.

 

Az alapkérdést aztán csak a hetvenes években vizsgálták újra, immár modern eszközökkel, és kiderült, hogy a világszerte elterjedt nyelvtérképnek semmi alapja sincs.