Idén augusztusban nem a klasszikus olasz nyaralást választottuk. Nem strandpapuccsal, hanem túracipővel indultunk útnak, az autó csomagtartójában pedig borvidéki térképpel és egy meglehetősen hosszú bakancslistával. A cél egyszerű volt: bejárni Észak-Olaszország néhány meghatározó borvidékét, és nemcsak megkóstolni, hanem testközelből is megismerni azt, amitől ezek a borok igazán különlegesek.

 

 

Első állomásunk a Garda-tó déli partján fekvő Sirmione volt, Lombardia egyik legismertebb települése, egyben a Lugana DOC egyik fontos területe. Már az érkezés is különleges: a félsziget keskeny utcái, a víz közelsége és a bejáratnál álló Scaliger-vár egyszerre idézik meg a középkort, az ókori Rómát és a mediterrán üdülővárosok hangulatát.

 

A Ca' dei Frati pincészetnél tett látogatásunk sem hagyományos pincetúra volt. A kóstolóterem boltíves, ünnepélyes tere inkább emlékeztetett egy templomra, mint egy borászatra. Már a helyszín is megadta azt a hangulatot, amit az ember egy olasz borvidéktől remél.

 

 

És aztán jött a vendéglátás. Az olaszok híres vendégszeretete itt egészen új szintre lépett: gyakorlatilag szabadon kóstolhattunk a borokból. Nem kellett sokáig győzködni minket.

 

Elsőként természetesen Lugana került a pohárba. Az általunk kóstolt bor 100 százalékban turbiana szőlőből készült: friss, feszes és elegáns volt, fehér virágos, citrusos-gyümölcsös karakterrel, élénk savakkal és sós érzetet idéző lecsengéssel.

 

A Lugana egyik meghatározó sajátossága éppen ez a frissesség és sós, ásványos karakter. A borvidék talaja morénás eredetű, meszes, rétegzett agyag, amely száraz időben kemény és tömör, eső után viszont szinte ragacsos sárrá változik. Ez a talaj a borvidék karakterének egyik fontos része: hozzájárul a Lugana mandulás-citrusos aromáihoz, élénk savasságához és sós érzetéhez.

 

A Turbiana története ráadásul legalább annyira érdekes, mint maga a bor. Sokáig a Trebbiano család helyi változataként kezelték, és a Verdicchióval is összekeverték. A genetikai vizsgálatok azonban kimutatták, hogy bár a két fajta közeli rokonságban áll, genetikailag különálló szőlőfajtákról van szó.

 

Ezután egy Rosa dei Frati rosé következett, groppello, marzemino, sangiovese és barbera házasításából. Pontosan olyan volt, amilyennek egy Garda környéki rosét elképzeltem: friss, élénk savú, sós-minerális, piros bogyós gyümölcsökkel teli.

 

A tó környékén járva hamar világossá vált, hogy a táj nemcsak a borokban, hanem a tányérokon is folytatódik. A helyi éttermekben gyakori a pisztráng, a sügér, a csuka és a coregone, vagyis maréna. A Garda emblematikus halfaja, a carpione különleges helyet foglal el a helyi gasztronómiában.

 

A halat gyakran egyszerűen, grillezve vagy friss fűszernövényekkel készítik, hogy az alapanyag íze maradjon a középpontban. Ehhez szinte magától értetődően illik egy fiatal Lugana vagy egy friss rosé, mellé pedig a Garda DOP extra szűz olívaolaja.

 

 

Sirmionét magunk mögött hagyva Bardolino felé indultunk, immár Veneto területén. A keleti part hangulata valamivel nyüzsgőbbnek tűnt, a borvidék pedig egészen más arcát mutatta.

 

A Zeni pincészetnél egészen más kóstolási élmény várt ránk. A kiállítótérben öt bor sorakozott egy üvegszekrény mögött, mi pedig egy kis csapon keresztül egyszerűen kitölthettük magunknak, amit meg szerettünk volna kóstolni. Mondanom sem kell, ez a megoldás gyorsan a kedvenc kóstolási módszereink közé került.

 

 

A Bardolino DOC alapját elsősorban a corvina adja, amely frissességet, könnyed szerkezetet és piros gyümölcsös karaktert hoz. A rondinella egészíti ki a házasítást, míg a molinara kisebb arányban járul hozzá a bor frissességéhez és karakteréhez.

 

A végeredmény nem egy nehéz vörösbor, hanem világos rubinszínű, friss savú, lágy tanninú, gyakran cseresznyés-málnás bor, amelyet nyáron enyhén behűtve is érdemes inni.

 

 

Itt sem maradhatott ki a Lugana, de természetesen egy Amarone della Valpolicella is bekerült a poharunkba. Fontos különbség, hogy az Amarone nem Bardolino bora, hanem a közeli Valpolicella nagy vörösbora – mi egyszerűen Bardolinóban kóstoltuk.

 

 

A Lugana után ez már egészen más világ volt: testesebb, mélyebb és koncentráltabb, aszalt gyümölcsös, fűszeres karakterrel.

 

Az Amarone titka az appassimento. A gondosan kiválogatott fürtöket szellős szárítóhelyiségekben, úgynevezett fruttai terekben szárítják. A folyamat során a szőlő vizet veszít, miközben koncentrálódnak az olyan összetevők, mint a cukrok és a polifenolok. A szárított szőlőt télen dolgozzák fel, majd lassú erjesztés során száraz, magas alkoholtartalmú, nagy szerkezetű bor születik.

 

Az Amarone számomra éppen azért volt érdekes, mert a technológia nem édessé, hanem koncentráltan szárazzá teszi a bort. Egy jól elkészített tételben az aszalt cseresznye, szilva, fűszerek, dohányos és balzsamos jegyek mellett megmarad annyi sav és tannin, hogy a bor ne nehézkességet, hanem egyensúlyt mutasson.

 

Vadakhoz, lassan sült húsokhoz, érlelt sajtokhoz illik, de önmagában, lassan kortyolva is teljes élményt ad.

 

És ezzel az út első szakasza véget ért. A következő cél már a tenger volt.