„A bor földi anyag, de égi jelentéssel” – a bor a Szentírásban sok helyen megjelenik, már a Teremtés könyvében találkozunk vele: Noé, miután a vízözön véget ér, szőlőt ültet, bort készít; és bár ez a történet intő példa a mértékletességre, mégis jól mutatja, hogy a bor készítése milyen ősi tudomány. Noé lerészegedik, és mezítelenül fekszik sátrában. Ez önmagában már figyelmeztetés: még az igaz, Istennel szövetségben élő ember is megszégyenülhet, ha elveszíti a mértéket. Ám a történet tovább mélyül: Kám, Noé egyik fia meglátja apja meztelenségét, kineveti, és tiszteletlenül továbbadja a hírt testvéreinek. Sém és Jáfet ezzel szemben háttal közeledve, tekintetüket elfordítva takarják be apjukat – ezzel tiszteletet és szemérmet tanúsítanak. Amikor Noé magához tér, Kám viselkedése miatt átkot mond Kámra és annak leszármazottjaira. A bor önmagában nem bűn, de a mértéktelenség kiszolgáltatottsághoz, megszégyenüléshez vezet. Ez a bibliai történet nem a bor elítélése, hanem figyelmeztetés az önuralom és a mértékletesség fontosságára.

 

Giovanni Bellini: Noé részegsége – olaj, vászon, Musée des Beaux-Arts, Besançon
 
Azonban a bor gyakrabban jelenik meg a Bibliában pozitív kontextusban: „Bort adsz, mely felvidítja az ember szívét.” – áll a Zsoltárok könyvében, ahol az öröm és a bőség szimbóluma. Az ószövetségi próféták – Ézsaiás, Hóseás – gyakran használják a szőlő és a bor metaforáját Izrael népére, nálunk a bor a szövetség szimbóluma. Ámosz könyvében a messiási időket bőség és jó bor kíséri: „A hegyeken mustot csepegtet a szőlő.”  Jézus első csodája a kánai menyegzőn a víz borrá változtatása, ami a keresztény hagyomány szerint azt szimbolizálja, hogy Jézus átalakítja a hétköznapit ünneppé, a hiányt bőséggé, a régi rendet új szövetséggé. „Ez az én vérem, a szövetség vére." – írja Márk evangéliuma az utolsó vacsora elmesélésekor. A bor itt válik az úrvacsora központi elemévé, amely ma is a keresztény liturgia egyik legfontosabb mozzanata.

 

A kánai menyegző, ahol Jézus a vizet borrá változtatja
 
Gyógyszer, nem bűn
„A tűz és a föld melege által élővé vált ital”, amely erőt és életet ad – Szent Hildegárdtól származik az idézet. Hildegárd apátnő, misztikus, természettudós és zeneszerző volt, aki a 12. század kolostori gyógyászat meghatározó alakjaként különösen fontosnak tartotta a bor egészségügyi és szellemi jelentőségét. Orvosi-gyógyászati írásaiban a bor nem csupán élvezeti cikk, hanem gyógyító eszköz. Hildegárd szerint a bor megerősíti a testet – különösen a vért és a szívet – és a lelki megnyílást is elősegít, mértékletesen fogyasztva pedig segít fenntartani az emberi szervezet harmóniáját. Gyógyászati receptjeiben gyakran alkalmazott boros kivonatokat gyógynövényekkel – galaj, üröm, rozmaring – kombinálva. A bor nála a „megváltás tüze”, egyben a „növények tüzét” hordozta, amely különleges életerőt ad. Hildegárd gondolatai jól illeszkednek a szerzetesi tradícióhoz, amelyben a bor nem pusztán ital, hanem a természet és Isten ajándéka. Írásai szerint a bor képes „megnyitni a szívet Isten öröme felé”, ha az ember bölcsen használja. A bor tehát a józansággal együtt járó lelki tisztulás eszköze lehet.

 

Szent Hildegárd gyógyszerként használta a bort
 
A középkorban a szerzetesrendek kulcsszerepet játszottak abban, hogy a borászat tudománya fennmaradjon és fejlődjön. A bencések, ciszterciek és más rendek Európa-szerte magas színvonalú szőlőművelést folytattak. Kolostoraik gyakran hatalmas szőlőbirtokokkal rendelkeztek, és fejlett pincéket, présházakat építettek. A kolostorokban precíz feljegyzéseket vezettek a termőhelyekről, borászati technikákkal kísérleteztek, fejlett pincészeteket hoztak létre, illetve oktatták szőlőművelést. A bencések különösen híresek voltak arról, hogy rendszerezték a szőlőfajtákat és a művelés technikáit. Az „ora et labora” – imádkozz és dolgozz – szellemében többek között a frank és német területeken fejlesztették a szőlészetet. A ciszterciek a ma is világhírű burgundiai területeket tették híressé, ahol a minőségi borászat alapjait fektették le. Népszerű szőlőfajták és dűlők (például Clos de Vougeot) az ő tevékenységüknek köszönhetik hírnevüket.  Az apácarendek is foglalkoztak borkészítéssel, elsősorban gyógynövényes borokat állítottak elő gyógyszerek és vitalizáló gyógyírok céljából, amelyeket a betegápolásban használtak. A kolostorok a misebor szükséglete miatt eleve termeltek bort, de a felesleget értékesíthették is, ami fontos bevételi forrás volt: egyrészt biztosította, hogy elégséges olyan élelem kerüljön az asztalra, amit a rendek maguk nem termeltek meg, másrészt hozzájárult ahhoz, hogy a rendek fenn tudjanak maradni.

 

Szent kehelyben szent vér
A keresztény liturgia egyik legfontosabb eleme a misebor, amely Jézus vérét szimbolizálja az úrvacsorán. Története az utolsó vacsorára vezethető vissza, ahol Jézus „a szövetség vérének” nevezte azt. A misebor tehát egyszerre jelképe a megváltásnak, az örömnek és a közösségnek. A középkorban a kolostorok saját szőlőskertjeikből biztosították a misebort. Ma is léteznek olyan birtokok (például pápai birtokok, szerzetesi pincészetek), amelyek kifejezetten liturgikus célra állítanak elő bort. A miseborral kapcsolatos előírások ma is szigorúak: természetes, tiszta szőlőborból kell készülnie, nem lehet hamisított vagy ízesített. A Vatikán hangsúlyozza, hogy az eucharisztikus bor szent dolog, méltó módon kell előállítani, tiszta formában. 2017-ben Ferenc pápa új rendeletet adott ki, és a Vatikán felhívta a püspökök figyelmét arra, hogy a papok ügyeljenek az áldozati liturgiában használt kenyér és bor megfelelő minőségére, mivel ezek ma már gyakran kereskedelmi forrásból származnak. A szabályozás szerint a misebor csak természetes, tiszta, idegen anyagoktól mentes szőlőbor lehet, kétes eredetű ital nem használható, alkoholt nem fogyasztók esetén pedig természetes musttal helyettesíthető. Az egyház azt az álláspontot képviseli, hogy a bor kulturálisan is érték, amely méltó használat mellett Isten teremtett világának szépségére emlékeztet.

 

 
 Szerzetesi orvosságtól karácsonyi hagyományig
Az adventi és karácsonyi időszakban a bor különleges kulturális és szimbolikus szerepet kap. A forralt bor eredetileg szerzetesi gyógyszer volt, mára a téli időszak alapitala. A klasszikus felfogás szerint a betegségeket a testnedvek egyensúlyának felborulása okozza, és a meleg, fűszeres bor visszaállítja ezt az egyensúlyt. A középkori Európában az ilyen italokat vinum conditumnaknak – fűszerezett bornak– és hippocrasnak – Hippokratész nevéhez kötve mézzel és fűszerekkel készült bornak – nevezték. Csak később, a városiasodás és a vásárok elterjedésével vált a fűszeres, meleg bor népi itallá, majd ünnepi hagyománnyá.

 

 

A középkorban szigorú böjti időszakot tartottak, de a bor mértékkel megengedett maradt, különösen a közösségi összejövetelek kísérőjeként. Karácsonykor azonban a bor már a beteljesedett öröm, a vendéglátás és a hálaadás része, amelyhez számos népi hagyomány kapcsolódik: a karácsonyi asztal megáldásakor több helyen a bort is megszentelték. A december 27-i Szent János-napi boráldás egy régi keresztény–népi hagyomány, amely a bor megszentelését, az egészség és a közösség védelmét szolgálta. Szent János apostolhoz egy legenda kapcsolódik: amikor méreggel kínálták, imádságára a bor ártalmatlanná vált. Ennek nyomán lett Szent János a bor és a borivók védőszentje, napja pedig a bor megáldásának ideje. December 27-én a hívek bort vittek a templomba, ahol a pap külön imádsággal megáldotta azt. Az áldott bort otthon betegség idején, ünnepeken vagy fontos alkalmakor itták. Gyakran néhány cseppet a hordóba is öntöttek, hogy az egész évi termést megóvja. A Szent János-napi áldott borról úgy tartották: „Aki Szent János borából iszik, azt a betegség elkerüli.” Emellett erőt ad az új esztendőre, távol tartja a rontást és a bajt, de összetartja a családot is.

Mi mást kívánhatnánk az ünnepekre, mint egészséget, összetartó családot, és egy olyan új esztendőt, amit elkerül a baj – erre koccinthatunk borral, de persze szigorúan mértéktartóan!

 

Kapcsolódó: Bor a Bíbliában – Kvíz