Két európai válasz – és egy harmadik, ami közben felértékelődött
A klímaváltozásra adott európai „reakció” ma főként két irányban mozog. Az egyik a PIWI / rezisztens hibridek: kevesebb vegyszer, több biztonság. Ezek olyan fajták, amelyek nemcsak bort adnak, hanem egyfajta biztosítást is a termelőnek. A PIWI elnevezés a német pilzwiderstandsfähig szóból ered, ami azt jelenti: ellenálló a gombabetegségekkel szemben. Ezek lényege, hogy egy klasszikus Vitis vinifera fajta aromatikai eleganciáját kombinálják olyan ellenálló génekkel, amelyek miatt kevesebb vegyszerrel is stabilabb termést lehet elérni. A cél tehát nem „laboratóriumi bor”, hanem fenntartható túlélés: minőség, csak kisebb ökológiai lábnyommal.
A legismertebb fehér PIWI-k közé tartozik a solaris, ami hűvös régiókban is korán és megbízhatóan beérik – ezért a magát a világ bortérképére egyre erőteljesebben felrajzoló Észak-Európában vagy a magasabban fekvő területeken kifejezetten kedvelt. Hasonlóan izgalmas a johanniter (gyakran rizlinges frissességgel), illetve a testesebb borokra képes souvignier gris.

 

 

Ezek már rég nem puszta kísérletek: több borvidék hivatalos fajtajegyzékében is szerepelnek, sőt egyre gyakrabban feltűnnek akár borversenyeken is. Sok pincészet pedig tudatosan fajtaborként palackozza őket, hogy megmutassa: ezek a szőlők önállóan is komolyan vehetők, nem csak „házasításban elrejtett” kiegészítők.
A PIWI-k között külön érdemes megemlíteni a francia nemesítéseket: az INRAE (Institut national de la recherche agronomique – Franciaország Agrár-, Élelmiszer- és Környezetkutató Intézete)

több olyan rezisztens fajtát hozott létre, ami kifejezetten a modern francia borászat problémáira reagál.
A fehér oldalon két név lett igazán hangos: a floréal és a voltis. Utóbbi igazi szimbólummá vált, amikor Champagne-ban is elindult az engedélyezési folyamat – mert Champagne-ban minden változás sokkal nagyobb jelentőségű, mint bárhol máshol.
A háttérben persze itt is ugyanaz a kényszerítő valóság: korábbi szüretek, több szélsőség, nagyobb nyomás a betegségek miatt – miközben a presztízs egyszerűen nem engedi meg a bizonytalanságot.
 

 

 

 

Mediterrán fajták északra vándorlása
A másik válasz teljesen kézenfekvő és egyszerű: a melegebb klímát jól tűrő, már létező fajtákat egyszerűen északabbra „költöztetik”. Portugál vagy spanyol szőlők megjelenése korábban hűvösnek számító régiókban ma már nem meglepetés, sokkal inkább logikus alkalmazkodás: ahogy egyre több borvidék melegszik, úgy válhatnak északi termőhelyek a mediterrán világ néhány fajtájának új otthonává.

 

A „harmadik út”: nem PIWI, de klímalogikával született keresztezések
Van egy harmadik irány is, ami nem kifejezetten friss klímaválaszként született – mégis a klímaváltozás miatt került újra reflektorfénybe: olyan keresztezéssel létrehozott szőlők, amelyek nem PIWI-k, de eleve alkalmazkodási logika mentén jöttek létre, és ténylegesen használják őket borkészítésre. Ilyen például a liliorila (baroque × chardonnay), amelyet az INRAE már 1956-ban létrehozott, Bordeaux pedig 2021-ben klímaadaptációs céllal engedélyezte kísérleti jelleggel.

A gondolat itt egyszerű: melegebb körülmények között se essen szét a megszokott, tradicionális, a fogyasztók által ismert és kedvelt stílus, maradjon meg az aromaintenzitás és az egyensúly.
Ugyanez a klímaalkalmazkodási fókusz ráirányította a figyelmet korábbi keresztezésekre is, mint a rizlingszilváni, a bacchus vagy a trollinger és a rizling keresztezéséből származó kerner. Ezek nem a mai klímadiskurzus miatt születtek, mégis sok helyen „biztos fehérként” tekintenek rájuk, mert korábban érnek, és kevésbé kockázatosak hűvös, változékony évjáratokban. Vagyis a klímaváltozással nem csak új fajták jönnek – régi ötletek is új jelentést kapnak.

 

Kerner
 
A tanulság: nem romantika, hanem túlélési stratégia
A történet tanulsága egyszerű: ma a szőlőnemesítés nem romantikus hobbi, hanem hosszú távú gondolkodást és előretervezést igénylő túlélési stratégia. Ezek a fajták ugyan nem váltják le egyik napról a másikra a régóta jól ismert és bevált chardonnay-t vagy a sauvignon blanc-t, de egyre több borászat tekint rájuk úgy, mint a jövő kulcsára – vagy legalább biztosítására. Ha pedig a bor tényleg a termőhelyről szól, akkor a jövő boraihoz először a szőlőnek kell alkalmazkodnia – ahhoz a termőhelyhez, amely évről évre változik.
A klímaváltozás nemcsak a bor ízét, hanem a bor jövőjét is formálja, és Európa válaszai egyre látványosabbak. A PIWI-k előretörése, a déli fajták „északi vándorlása”, illetve a nem PIWI, de alkalmazkodási célú keresztezések újrafelfedezése mind azt mutatja: a borvilág most tényleg új fejezetet ír.