Értelem és érzelem - Kóstoljunk Sztanyiszlavszkij módszerrel!

Nagy Zita szövegésfotó
2010. május 10., 11:52


Hát ez meghibbant! - mondják most sokan. Lehet, hogy így van, de vállalom. Az igazság az, hogy a borkóstolás tényleg nem más, mint érzékelések sokasága. Azt írom, hogy nem más, nem azt, hogy nem lehet több. Lehet több annál, de még mennyire!
Értelem és érzelem - Kóstoljunk Sztanyiszlavszkij módszerrel!
 
És itt jön a képbe Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij orosz színész, rendező és színházigazgató, a meglehetősen élénk képzelőerővel és kifinomult intuícióval megáldott fiatalember is. De állj, ne rohanjunk el azonnal az 1800-as évek Moszkvájába!
Borok esetében talán a két legfontosabb érzékelés a szaglás és az ízlelés. Amíg hangokat és képeket úgymond magunktól is fel tudunk idézni, szagokat és ízeket nem. Csak ahhoz van képességünk, hogy ezeket fel tudjuk ismerni, abban az esetben, ha ismét találkozunk velük, de magunkban újra előállítani őket – úgy, mint például arcok és események emlékképeit, vagy egy koncert hangjait - képtelenek vagyunk. Hiába tudjuk, milyen illatú a málna, ha éppen nem málnát (vagy egy jó rosét! Hmm!) ízlelgetünk egy nyári délutánon vigyorogva a kerti függőágyban, nem fogjuk érezni a málna illatát. De sajnos az ízét sem. Ezzel ellentétben a felidézett képeket „látjuk”, a hangokat pedig „halljuk”. Ezért illékony emlékkép az íz és az illat, de a helyzet azért nem teljesen reménytelen.
 
Borozáshoz kapcsolódó kedvenc anekdotám az, amikor egy borelemzés alkalmával valaki pohárba dugta az orrát, majd azt mondta, a gyermekkori iskolai bőrtolltartójának illatát érzi benne. De magam is szembesültem már hasonló élménnyel, amikor egy, a spanyol Rioja borvidékről származó Tempranillo-t kóstoltam. Azonnal a történelemtanárom finom dohányillattal átitatott zakója jutott róla eszembe. Szerettem is a történelmet…
Az illatok és ízek érzékelése tehát úgy röpít vissza bennünket a múltba, mint egy valóságos időgép. Borok esetében sincs ez másképpen. De mi lehet még azon a felismerésen túl, hogy ez alma, vagy éppen cseresznye? Hát a hozzá fűződő emlék. Ami meg kinek nincs? Nekem cseresznye esetében éppenséggel mindig anyukám jut eszembe, meg a hatalmas cseresznyefa hátul a régi szülői ház kertjében. Meg egy gyermekkori augusztusi délután, amikor csak úgy feketéllett a fa a duzzadt, édes, sötét bordó húsú és levű cseresznyéktől. Naplementéig szedtük, és rengeteget nevettünk. A lekvárra már nem emlékszem, ami belőle készült, mert most nem tudom felidézni (na ugye). Majd ha érzem egy borban, akkor tudni fogom, hogy igen, ez volt az. Mert olyan cseresznyelekvárt azóta sem ettem… egyikben sem volt benne a sok nevetés és az az augusztusi délután sem.
De Sztanyiszlavszkij, pontosabban rendezői módszerének tanulmányozása indította el bennem e téma körüljárását (persze lehetne járni még nagyobb körben, és érdemes is lenne). Az említett módszer megköveteli a színésztől, hogy egy szerep megformálása során leginkább az érzelmi memóriájára támaszkodjék, vagyis idézze fel, és élje is át az adott szituációhoz, vagy személyhez fűződő múltbeli érzelmeit és élményeit. Így a szerep már nem puszta ábrázolás lesz, hanem a valóság. Na jó, de most akkor mi van a borokkal? Igen, elnézést. Borok esetében sem ártana – szerintem – néha eljutnunk eddig a pontig. Egyrészt adott egy illat, és egy íz, amely valamire emlékeztet minket. Lehet, hogy nem is ott kellene kezdenünk, hogy konkrétan mi is az az illat, vagy íz? Nem lehet, hogy néha jó lenne csak úgy hagyni, hogy eszünkbe jusson egy adott pillanat, helyszín, személy vagy szituáció? Lehet, hogy máris beugrana, hogy igen, na ez lekvárnak szedett cseresznye… vagy zakózsebben hordott dohány… vagy tengerparti sós pára… vagy decemberben nyíló ibolya… vagy kinek mi. És persze ki. Én mindenesetre kipróbálom! A lekvár miatt biztosan. Mert az nagyon hiányzik...