Amikor ellátogatok egy-egy borkóstolóra sajnálatos módon egyre többször futok bele abba a jelenségbe, hogy a meghirdetett borász/borászat helyett nem a borász, hanem az hostesse(i), marketingese(i) tartják a borkóstolót. Ez engem egy kis csalódással tölt el, mert hát ugye nem teljesen azt kapom amit vártam, illetve nem teljesen az van amit meghirdettek. Jó-jó, a borok azok tényleg azok a borok de hol marad a személyes varázs, a borász egyénisége, az adott borok elkészítéséhez tartozó vicces, humoros vagy éppen nagyon mélyen szántó, megszívelendő gondolatok, történetek, amik a felkínált borokhoz kapcsolódnak és amit csak a borász tud(na) hitelesen tolmácsolni felénk?

 

Tudom, hogy nem szép dolog, de nekem ilyenkor a „nem hazudtak csak éppen nem mondtak el mindent” szlogen jut az eszembe. Ugyanakkor mégis van annyi pozitív kicsengése az ilyen eseteknek, hogy a borász nyilván annyira elfoglalt (értsd: sikeres), hogy nem tud osztódással szaporodni és mindenhova eljutni ahova hívják…

A fenti hiányérzetemet szerencsére azonban olyan kóstolók pótolják, ahol a szervezők felismerték a személyes kapcsolatban lévő hatalmas (már-már megkockáztatom: egyedüli) lehetőséget a hosszú távú siker zálogát, azaz a borász-bor-borfogyasztó aranyháromszög egy tér-és időkontinuumban történő szerepeltetését, ami természetesen mind a két félnél hosszú távon kamatozik.

Éppen ezért volt számomra hiánypótló esemény december 13-án a Pannon Bormíves Céh hagyományteremtő szándékkal megrendezett első Pannon Karácsony elnevezésű rendezvénye. Nem, ez nem is hiánypótló esemény volt, hanem annál sokkal több. És ez alatt nem csak a pazarul megválasztott helyszínt értem, ami a Corinthia Grand Hotel Royal Átrium termére esett, hanem azt hogy Magyarország legnagyobb borászai bebizonyították, hogy igenis össze lehet tartani, igenis megszűnhetnek a személyes ellentétek vagy éppen a különböző borvidékek közötti széthúzások.

Teljesen kötetlen, könnyed körülmények között folyt a beszélgetés és a kóstolás. A külső szemlélő akár azt is hihette volna, hogy egy (elég nagy) baráti társaság gyűlt össze. És hogy mitől volt baráti? Pont attól, amit a bevezető sorokból hiányoltam, azaz ahogy Frittmann János és Font Gábor mutatták be a boraikat, mindezt olyan szeretettel és melegséggel, ahogy csak az anya tud beszélni a gyerekéről. Azt hiszem, hogy ezt a gyereket az ő esetükben nyugodtan hívhatjuk Kunsági borvidéknek is. De folytathatnám a sort Szőke Mátyás mátrai borásszal, (a magyar borászvilág „Matyi bácsija” – ezt csak azért írom le, mert a borászok is így hívják maguk között) magával ragadó, mindig mosolygó, mindig viccelődő nagyon szerethető egyéniségével. Ahogy ő tud a borairól beszélni, abból szerintem akár hangos könyvet is lehetne megjelentetni, a siker garantált lenne.  És akkor még a villányi kemény magot még nem is említettem. Gere Attila úgy kóstoltatott, hogy közben személyes történeteivel örvendeztette meg alkalmi közönségét, amely történeteket természetesen nem tudott befejezni, mert Bock József belevágott, átvette tőle a szót és jöttek az ő történetei… és az ő borai.

Légli Ottóval már a foci szeretetéről beszéltünk és egymást sarokba szorítottuk azzal a kérdéssel, hogy mindkettőnk vallja be, hogy mi a kedvenc bora… Nem árulom el a választ, de azt mondhatom, hogy egyezik az ízlésünk. Vida Péter a tőle megszokott szerénységgel a jó házigazdához illően ajánlgatta gyönyörű borait mindenkinek, aki csak ránézett, és akivel szemkontaktust tudott teremteni.  Szepsy István olyan alázattal és tudással beszélt a borászokat érintő mindennapi örömökről és gondokról, hogy attól mindannyian kijózanodtunk.

Teljes volt az interakció és az összhang borász és a borkóstoló közönség között. Az egyik sem lett volna teljes a másik nélkül, mind a két félnek szüksége volt a másikra. Tudom, hogy nem lehet minden héten ilyen eseményeket éltre kelteni, de ez a kezdeményezés mindenképpen példaértékű volt.

A Pannon Bormíves Céh legutolsó tagfelvételére idén tavasszal került sor, amikor 5 új taggal bővült a céh. (Bolyki János - Eger, Font Gábor - Kunság, Eszerbauer János – Szekszárd, Wille-Baumkauff Márta – Abaújszántó és  Bott Frigyes – Muzsla)