A következő szakasz már jóval hosszabb volt: körülbelül háromórás autózás után megérkeztünk Genovába. Liguria első pillantásra is teljesen más arcát mutatta Olaszországnak. Itt a hegyek szinte beleszaladnak a tengerbe, a szőlőültetvényeknek kevés hely jut, ezért sok borászat kisebb mennyiségekkel és sajátos helyi fajtákkal dolgozik.

 

Talán éppen ez teszi Liguriát annyira izgalmassá. A keskeny parti sáv, a tenger felől érkező levegő és a sokszor meredek, teraszos dűlők olyan borokat adnak, amelyekben fontos szerepet kap a frissesség, a gyógynövényes-citrusos karakter és a sós érzet.

 

 

A régió legismertebb fehérszőlői közé tartozik a vermentino. Friss, citrusos, virágos, időnként gyógynövényes és sós-minerális karaktere szinte kiált a tenger gyümölcseiért. Ha van bor, amelynek tényleg „tengerparti íze” van, akkor a liguriai Vermentino nálam egészen biztosan ott van a listán.

 

A másik fontos fajta a pigato, amelyet gyakran a vermentinóhoz kapcsolnak, de a pohárban általában teltebbnek, aromásabbnak és karakteresebbnek hat. Érett őszibarack, virágok, zsálya, méz és mandulás-keserű lecsengés is megjelenhet benne. Ez a finom kesernyésség különösen jól áll a liguriai konyha olívaolajos, zöldfűszeres és halas fogásainak.

 

 

És ott van a bianchetta genovese is, amely főként Genova és a Cinque Terre környékén található meg. Kevésbé látványosan aromatikus fajta, ezért inkább házasításokban segíti a könnyedebb, finomabb, friss fehérboros stílust.

 

 

Liguria borairól beszélve lehetetlen megkerülni a Cinque Terrét. Itt a szőlőültetvényeket szárazon rakott kőfalakkal megtámasztott teraszokon művelik a tenger fölé magasodó, meredek lejtőkön. Ezek a falak nem egyszerűen látványelemek: évszázadok munkájával tették termővé a szinte függőleges tájat.

 

A Cinque Terre kultúrtája UNESCO-világörökségi helyszín, a teraszos szőlőművelés pedig ma is hozzájárul a táj megőrzéséhez és a földcsuszamlások, valamint az elhagyás kockázatának mérsékléséhez.

 

A Cinque Terre száraz fehérborai hagyományosan bosco, albarola és vermentino szőlőből készülnek. Ugyanezekből a fajtákból születik a ritka Sciacchetrà is: a fürtöket részben megszárítják, majd gazdag, édes passito bort készítenek belőlük.

 

Minden palack mögött kézi munka, meredek ösvények és nehezen megközelíthető teraszok állnak. Itt a bor ára ezért nemcsak az italról szól, hanem arról a munkáról is, amely nélkül maga a táj sem maradhatna fenn.

 

 

Következő állomásunk Bologna volt, Emilia-Romagna szívében. Ha erről a régióról beszélünk, nehéz nem megemlíteni a Lambruscót. A habzó vagy frizzante vörösbor sokak számára elsőre furcsán hangzik, Olaszországban azonban tökéletesen természetes társ a mindennapi ételek mellé: friss, gyümölcsös, élénk savú, és pontosan olyan fogásokhoz illik, amelyek mellett egy testes vörösbor könnyen túl sok lenne.

 

A Lambrusco nem egyetlen fajta és nem is egyetlen stílus. A Lambrusco di Sorbara általában halványabb, légiesebb, virágos és piros bogyós karakterű, míg a Grasparossa di Castelvetro sötétebb, testesebb és tanninosabb. A Salamino di Santa Croce a kettő között helyezkedik el, gyümölcsös, virágos karakterrel.

 

Számomra a száraz Lambrusco volt az egyik legnagyobb felfedezés. A buborék és a sav átvágta a mortadella, a szalámik és a zsírosabb húsos raguk gazdagságát, miközben a bor piros gyümölcsös karaktere sem tűnt el az ételek mellett.

 

 

Bologna környékén azonban egy másik bort is érdemes megjegyezni: a Pignoletto. A Colli Bolognesi Pignoletto DOCG a grechetto Gentile fajtából készül, és gyakran frizzante vagy spumante formában találkozni vele. Léteznek azonban csendes, komolyabb és érlelhető változatai is.

 

Elsőre egyszerű, friss, enyhén aromás teraszbornak tűnt, mégis hamar kiderült, hogy jóval több van benne. A könnyed, buborékos változat tökéletes aperitivo, a komolyabb tételek pedig már az asztal mellett is megállják a helyüket.

 

 

Ami ezen az úton igazán lenyűgözött minket, az nem is egyetlen konkrét bor volt, hanem az a változatosság, amely néhány napnyi autózás alatt elénk tárult.

 

A Garda-tónál a Lugana frissessége és a rosék könnyedsége. Bardolinóban a helyi vörösök lendülete és az Amarone mélysége. Liguriában a tenger sós, gyógynövényes világa, a Vermentino frissessége, a Pigato karaktere és a teraszos szőlők embert próbáló munkája. Bologna környékén pedig a Lambrusco játékossága és a Pignoletto sokoldalúsága.

 

Közben folyamatosan változott a táj is: tópartból morénadombok, majd hegyek és tenger, végül lankás szőlősorok és városi árkádok lettek. Minden állomáson más étel került az asztalra, más illat szállt a pohárból, és más módon mesélt a bor arról a helyről, ahol megszületett.

 

Talán éppen ezért olyan különleges Olaszország borvilága. Nem egyetlen stílusról szól, hanem egymás mellett élő tájakról, szőlőfajtákról, hagyományokról és történetekről. Egy tóról, amelynek partján olajfák nőnek. Meredek teraszokról, amelyeket évszázadok óta kézzel művelnek. Tengerről, amelynek sós levegője ott van a pohárban. És borokról, amelyek néha többet mesélnek a helyről, mint bármilyen útikönyv.

 

Mi pedig idén augusztusban megpróbáltuk ezt a tájat pohárról pohárra végigkóstolni.