A válasz ugyanis attól függ, pontosan mit értünk kor alatt. A szőlő háziasításának idejét? Egy ma is ismert fajta történeti folytonosságát? Vagy egy konkrét, ma is élő és termő tőke életkorát? A genetikai eredetet, a dokumentált nevet és a folytonos jelenlétet nem érdemes összekeverni. Ha ezt a három szempontot nem választjuk szét, könnyen túl gyorsan hirdetünk győztest ott, ahol valójában több, egymás mellett érvényes válasz létezhet.

 

Az első válasz az ősi kaukázusi–mediterrán világ felől érkezik. A szőlő háziasításának legkorábbi nyomai a Kaukázus és a tágabb közel-keleti térség felé mutatnak, ezért amikor a „legöregebb” fajtákról beszélünk, rendre grúz és kelet-mediterrán nevek kerülnek elő. A rkatsiteli és a saperavi azért számítanak különösen izgalmas jelölteknek, mert a térség több ezer éves szőlőkultúrájához kapcsolódnak, és ma is élő, ismert fajták. A mediterrán oldalon az assyrtiko hasonlóan erős példa: nemcsak ősi görög kötődése miatt, hanem azért is, mert Santorini szőlőkultúrája máig őriz valamit a filoxéra előtti világból. Ezek a fajták tehát nem feltétlenül a legidősebbek, sokkal inkább annak a legjobb példái, hogy a mai borkultúrában is jelen vannak mély történeti gyökerű, ma is bort adó szőlők.

 

 

Innen nézve különösen érdekesek a magyar párhuzamok. A Kárpát-medence borkultúrája több mint ezeréves, sajnos a Honfoglalás korának fajtáit viszont név szerint nem ismerjük. A mai magyar szőlővilág inkább középkori és kora újkori folytonosságokat őriz. A furmint kulcsszereplő: Tokaj meghatározó fajtája, több évszázados dokumentált múlttal, és sokak számára a legrégebbi ma is széles körben termesztett magyar fajta. Mellette a hárslevelű és a balkáni gyökerű kadarka is azt mutatja meg, hogy a magyar borkultúra nem elszigetelt, hanem közép-európai és délkelet-európai kapcsolatokból épült fel.

 

És van egy harmadik nézőpont is: a legöregebb tőke. Ez már nem fajtatörténeti, hanem egyfajta élő emlékmű-jellegű kérdés. A szlovéniai Maribor híres öreg tőkéje több mint négy évszázada él és terem, ezért a borvilág egyik legerősebb szimbóluma. Fontos azonban, hogy ez megint más kategória. Egy több száz éves tőke nem ugyanazt bizonyítja, mint egy több ezer éves eredetű fajta: az egyik biológiai folytonosság, a másik történeti és genetikai örökség.

 

 

Talán éppen ez teszi izgalmassá a kérdést. A „legidősebb szőlőfajta” nem egyetlen név, hanem olyan téma, amelyben a Kaukázus ősi fajtái, a mediterrán túlélők, a magyar párhuzamok és a legendás öreg tőkék egyszerre mesélnek a borról. Nem győztest érdemes keresni, hanem azt megérteni, hogy a szőlő múltja nem egyenes vonal, hanem újabb és újabb izgalmas történetek sora – és reméljük, hogy ezeknek a történeteknek soha nem lesz vége.