Krakkói bornapok - Last minute utazás a magyar bor jegyében

Nagy Zita szövegésfotó
2011. április 10., 10:23


A P+R kicsit átalakított szellemében – vagyis Pakolj és utazz! - indultam útnak tavaly nyáron, hogy a magyar borok egyik jelentős és igencsak ígéretes jövőképet biztosító piacán – Lengyelországban – részt vegyek a krakkói bornapokon.
Krakkói bornapok - Last minute utazás a magyar bor jegyében
 
Tény és való, van egyfajta izgatott varázsa, ha utolsó pillanatban érkezik a lehetőség, miszerint azonnal indulhat az ember borrajongó lánya az immár második alkalommal megrendezett krakkói bornapokra. Némi lamentálás és rövid életújratervezés után bepakoltam hát gyorsan a plajbászt, a fotóapparátust, na meg némi téli ruházatot - ez utóbbit az idén kicsit korán, azaz júniusban beköszöntött tél ellen – csatlakoztam kedvesen invitáló útitársamhoz, és elutaztam.
A késő délutáni Krakkóba érkezve a negyven éve legnagyobb árhullámon átesett Visztulán már csillogott a napfény, előcsalogatva némi pozitív életszemléletet, hogy ebben a pár napban Krakkó macskaköveit talán mégsem téli pulcsiba és esőkabátba burkolózva kell majd koptatnom. Így is lett, másnap reggel már vállakat lassú lángon pirosra sütögető, tűző napfény kukucskált be a hotel ablakán, és festette narancssárgára a Wawel várfalait és tornyait.
A kiadós reggeli után gyorsan jelentkezett hát a vágy az árnyat adó kis kacskaringós utcákban való császkálásra és némi hűvös rozé elfogyasztására, elvégre bornapokra érkeztem. Csak kőhajításnyira a turisták által jelentős mértékben látogatott Rynek Główny-tól, vagyis Krakkó főterétől, egy kicsi ékszeres szelencében, azaz a Mały Rynek nosztalgikus hangulatot árasztó házfalainak ölelésében kapott helyet a krakkói bornapok bázisa, a borokat kínáló pavilonsor. Na meg természetesen a színpad, ahol – izgatott várakozásommal ellentétben – sajnos magyar vonatkozású produkciót egyáltalán nem láthattunk-hallhattunk, holott él e honban jó pár fiatal, vagy éppenséggel nem fiatal, de mindenesetre tehetséges zenész, akik biztosan szívesen gondoskodtak volna a borok mellé némi hazai zenei élményről is.
A bornapokon az egykori Monarchia országai, azaz Ausztria, Csehország, Szlovénia és Magyarország vettek részt. A két „külsős” helyszín, a Hotel Stary és a Hotel Pod Różą adott otthont hazai borászainknak, hogy a szemináriumok, illetve vezetett kóstolások során részletesebben is megismerhessék őket és boraikat az érdeklődők. Így került sor Bott Frigyes, a Kikelet Pince, Dúzsi Tamás, illetve az egri pincészetek csoportos kóstolójára, ahol első nap a Varsányi Pincészet - Egri Korona Borház - Tóth Ferenc - St. Andrea csapat mutatkozhatott be, másnap pedig Gál Lajos, Thummerer Vilmos, Hagymási József és Simon József borait kóstolhattuk. Tokaj is képviseltette magát a Dereszla Pincészet és a Patrícius Borház részvételével. A Mały Rynek pavilonsorai között szép számmal akadt még a felsorolt pincészetek borain kívül is kóstolnivaló, a magyar borvidékek színe-java jelen volt a kínálatban, így például Badacsony, Somló, Villány, Pannonhalma, Balatonboglár és a Soproni borvidék is.
Valószínűleg a nagy melegre való tekintettel borult szinte rózsaszínbe a tér a nappali órákban, túlnyomórészt ugyanis rosét kértek a borra szomjazók a pohárba. Jómagam is ezt tettem, de az oscypek-hez, azaz a lengyel hegyi juhok tejéből készült füstölt és érlelt sajthoz már bikavért választottam. Nem bántam meg, a híres lengyel-magyar barátság a szájban is érvényesült, a bor visszafogott hordós pörkölési aromái és a sajt füstölése szépen egymásra talált, egyik sem harsogta túl a másikat.
 
Sírva vígad a magyar – mondják – és ez a cikk sem fejeződhet be anélkül, hogy ne ülne némi búskomorság a magyar boroknak jót akaró lelkére, és ez esetben nem csak megszokásból. Sajnos a magyar borok lengyel piaci helyzete szempontjából meglehetősen fontos krakkói bornapok abszolút hiányzó láncszeme a magyar kultúra és turizmus képviselete és jelenléte volt. Ahogyan azt a magyar borok forgalmazásával foglalkozó Janusz Walczak lengyel borkereskedő fogalmazta meg, az adott bor imázsát mindig az adott ország kultúrája építi leginkább. E gondolatot szem előtt tartva fontos lenne tehát a magyar kulturális és turisztikai lehetőségek pulzálóbb, aktívabb jelenléte Lengyelországban, és erre remek alkalom kínálkozott volna a krakkói bornapokon. Sajnos nem éltünk vele, egyetlen ilyen tevékenységet folytató hazai szervezet sem jelent meg a rendezvényen, hacsak nem tekintjük annak a kihelyezett, csendben és magányosan szolgálatot teljesítő „A bor éve – Eger 2010” molinót. Kicsit magukra maradtak tehát a feladattal a borászok, akik azonban ezt az akadályt is gördülékenyen vették. A lengyel-magyar közös történelmi múlt is segédkezett ebben, mosolygó arcok érdeklődtek a standoknál, estére pedig már igencsak vidám hangulat kerekedett a Mały Rynek környékén.
És ha már borok, ne maradjon el az egyéb italok felfedezésének élménybeszámolója sem. Az egyik legjelentősebb lengyel borimportőr cég, a Dom Wina munkatársa, Agnieszka Boruta kedves ajánlására egy belvárosi, de igencsak nehezen felfedezhető, ezáltal csendes, hangulatos, tradicionális kis lengyel étteremben fogyasztottuk el búcsúebédünket. Sajnos rossz szokásom, hogy még jelentős rábeszélés ellenére is kézzel-lábbal tiltakozom mindenféle sör (és arra akár csak külsőségekben hasonlító ital) kóstolása, pláne fogyasztása ellen. Most sem tettem másképpen, ezért kizárólag útitársam nem először próbára tett kitartásának köszönhetem, hogy végül megkóstoltam a kvaszt, azaz a rozskenyérdarabok felhasználásával készült, erjesztett gabonaitalt. A vége az lett, hogy elittam előle minden mennyiséget, ami csak az asztalra került, illetve hazaérkezve bőszen töltögettem le a világhálóról a kvasz készítésének csínját-bínját.
Végül a számlával együtt egy kedves gesztus is érkezett, vagyis a géppel nyomtatott blokkra kézírással valaki még odaírta: „Kőszonjük!” Mi mást mondhatnék tehát a két napos barátságos vendéglátásra, Krakkó szépségére és az érzésre, hogy Lengyelországban magyar borokat kóstolhattam, és magyar borászokkal találkozhattam, mint hogy: „Dziękuję!