Az ókori görögök elsősorban isteneik és egymás egészségére ittak, a rítus már ekkor is a tisztelet és a jókívánság kifejezője volt.  A rómaiak, amellett, hogy mások és egymás egészségére ittak, pirított kenyérdarabokat dobtak a serleg borba, hogy enyhítsék, kerekítsék a kevésbé jó bor ízét, javítsák az élvezeti értékét. Innen ered a tószt elnevezése, amely a latin tostus szóból származik, jelentése: „megpörkölni”, „kiszárítani”. Augustus uralkodása idején a császár egészségére inni a politikai lojalitás kifejezésének számított, hivatalos és magánlakomákon egyaránt elvárt gesztus volt Rómában, elmulasztása akár gyanút is kelthetett, hogy az illető császárellenes elveket vall.
Priszkosz rétor bizánci diplomataként személyesen részt vett Attila egyik lakomáján (Kr. u. 448 körül), és részletesen leírta azt. Priszkosz beszámolója szerint Attila lakomáin az ivás szertartásos rend szerint zajlott, és a vendégek több alkalommal emelték poharukat a lakoma során, ami a rítus ünnepélyes jellegét hangsúlyozta.

 

A koccintás legalább a középkorig nyúlik vissza, és eredete egy valóban sötét időszakra utal. A mérgezés meglehetősen gyakori volt már az ókorban is, és aztán a középkorban sem lankadt ez a trend, ha valaki útban volt. A legenda szerint az olasz Borgia család volt a leghírhedtebb arról, hogy arzénnal dúsított borral tette el láb alól ellenségeit. Ez jó okot adott arra, hogy a királyok és királynők az ókor óta alkalmaznak ital- és ételkóstolókat. Az egyik legkorábbi és leggyakrabban említett magyarázat szerint a koccintás célja az volt, hogy bizonyítsák: az ital nem mérgezett. A poharak összekoccintásakor az ital átlöttyent egyik pohárból a másikba; ha az egyik ital mérgezett lett volna, az a másikba is átkerül, így a koccintás a kölcsönös kockázatvállalás jelévé vált: „ha te is iszol, én is biztonságban vagyok”. Ez a magyarázat történelmileg nem bizonyítható teljes mértékben, de sok forrás említi, és logikailag illeszkedik a kor szokásaihoz. Később a poháremelés egyfajta „jóhiszemű biztosítékké” vált arra, hogy az ital nem tartalmaz mérget. A közös ivás és az első korty nyilvános elfogyasztása hasonló jelentéssel bírt, mint a kézfogás: azt üzente, hogy „nyugi, nem öllek meg, egyelőre jóban vagyunk”.
Más teóriák szerint a koccintás áldozati és vallási jelentéssel bírt: az ital egy részét az isteneknek, ősöknek ajánlották fel, a közösség csak ezután fogyasztotta el a maradékot. A koccintás az égi és földi világ összekapcsolását jelképezte.
 
A tósztmester, aki nem a jó pirítósáról híres
A 17. századra a koccintás rendkívül népszerűvé vált, és megszületett a „tósztmester” szerepe. Angliában ő irányította az eseményeket, mondta a hivatalos köszöntőket, és ügyelt arra, hogy minden résztvevő méltányos figyelmet kapjon. Feladata inkább hasonlított egy játékvezetőére, mint egyszerű szónokéra. A koccintás jelentőségét J. Roach 1791-ben megjelent művében, The Royal Toastmaster-ben fejti ki. Úgy vélte, egy jól időzített pohárköszöntő képes felélénkíteni a lankadó beszélgetést, elsimítani az ellentéteket, sőt enyhíteni az ellenségeskedést is – olykor hatékonyabban, mint a józan érvek.
Az Egyesült Államokban 1880 és 1920 között a koccintás aranykorában neves írók, költők alkottak pohárköszöntőket, könyvek és röpiratok jelentek meg a témában, sőt egyes magazinok külön szerkesztőt alkalmaztak a legjobb köszöntők kiválasztására.
Napjainkban is működik az Egyesült Királyságban a Pohárköszöntők Nemzeti Szövetsége, amelynek tagjai ünnepélyes öltözékben, kiváló szónoki és irodalmi készségekkel vezetik az eseményeket esküvőktől temetéseken át jótékonysági rendezvényekig.

 

Egy rossz koccintás – hét év rossz házasélet
A világ különböző tájain a koccintás formája és szabályai eltérőek. A koreai szokások szerint illik fenékig inni, mielőtt újratöltenék, míg Japánban a figyelmesség jele az, ha a pohár sosem marad üresen, és a poharat alacsonyabban tartják, ha idősebb vagy rangosabb személy előtt állnak. Dél-Koreában a tisztelet jele, ha a fiatalabbak az idősebbek előtt kissé elfordulva isznak, a poharat két kézzel fogják, és csak akkor töltik újra, ha teljesen üres. Grúziában a tósztot a tamada (pohárköszöntő mester) vezeti, aki rendkívül hosszú, költői tósztot mond, így a tószt szinte szertartás; a vendégek csak a tamada után ihatnak. A spanyolokra a vidám, hangos koccintás jellemző, és gyakran mondják: „Salud, dinero y amor!” – azaz egészség, pénz és szerelem. Mexikóban a pohárköszöntő egy játékos rituálé: „Arriba, abajo, al centro, pa’ dentro!” – „Fel, le, középre, befelé!” – egy igazi hangos, vidám hangulatú rítus. Svédországban nem ritka a dalos tószt. A németeknél, ha koccintás közben elmarad a szemkontaktus, az balszerencsét jelent, sőt: a hiedelem szerint hét év rossz házasélet a „büntetés".

 

Peder Severin Krøyer dán festő 1888-ban készült "Éljen! Éljen! Hurrá!" Művészünnep Skagenben című impresszionista festménye (Göteborgi Művészeti Múzeum)

Idegen kultúrában érdemes előre tájékozódni a helyi szokásokról. A pohárköszöntők nem mindig fordíthatók le pontosan, különösen akkor, ha költői elemeket tartalmaznak. A legbiztosabb választás az egészség, a barátság és az élet örömeinek említése. Egy biztos: amíg lesznek alkalmak az ünneplésre, addig a koccintás hagyománya is tovább él.