Zita éjszakai bortúrája Sopronban – „levélmény”

Nagy Zita szövegésfotó
2009. szeptember 15., 14:27


Milyen érzés részt venni egy 24 órás non-stop bortúrán, pohárral a kézben éjjel-nappal talpon lenni, közben ismerkedni a borvidékkel és annak boraival? Egy ilyen bortúra a legelszántabb borrajongóknak való igazi kihívás. Sopron borait néhol álmossággal küzdve, ám reggelig lelkesen pörgettük a poharunkban.
Zita éjszakai bortúrája Sopronban – „levélmény”
 
Kedves Zazie!
Nehéz dologra vállalkozom most, megosztom veled egy 24 órás (!) bortúra élményeit. Már előre sajnálom, hogy sok dolog kimarad, mert bár bennem mozdulnak azok az élmények is, lehetetlen lejátszani a klaviatúrán minden apró neszt, érzést, amely meghatározó darabja lett az életemnek... Sopron, a Kékfrankos fővárosa hívogatott magához ezen az augusztusi hétvégén. A leghűségesebb barátom marad, talán örökre. Hiszen átvirrasztott velem-értem egy éjszakát…
 „Ma éjjel semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen...” – dudorászott végig a túrán Balázs, a túravezetőnk, hol az erdő mélyén bele az éjszakába inkább csak a macskabaglyoknak üzenve ezzel, hol a pince mélyén csak úgy maga elé, átnézve a Kékfrankossal teli pohár falán. Legutoljára másnap hajnalban hallhattuk ezt tőle, akkor már csak csendesen, elharapva a sor végét, hiszen az éjszakát pihenni küldve kinyitotta ébredező szemét a narancssárga napkorong a Fertő-tó fölött.
 
De az egész szombat délelőtt kezdődött... Igazi nyár, megrendelésre sem hozhatott volna az Időjárásért Felelős Hivatal futára jobbat, szebbet. Találkozó 9:30-kor a belvárosban. Már készülődő izgalom belül, hiszen mégiscsak arra vállalkoztam, hogy 24 órán át életben, azon belül is ébren és éberen maradok, közben pedig cseppet sem mellékesen végiglátogatok 8 pincészetet, és alaposan beléjük is kóstolok. A számokkal dobálózást itt befejezem, talán még a legfontosabbak, hogy 23-an túráztunk együtt, és összesen 54 bort kóstoltunk.
Az indulás után pár óra bemutató séta a belvárosban. Nyártündér kíséretében, szikrázó napsütésben Sopron maga a fülledt, buja mediterrán fíling. A kis kapualjakból a forró kacskaringós utcácskákra kiáramló hűvös levegő, a nyitott kétszárnyú kis ablakok, mögöttük zajok-hangok-zenék, az utcákon a még mindig borzongatóan érzékelhető történelem…
De ha egy város borral vagyon átitatva, ott bizony egy borimádó bort is akar imádni. Első állomás, Gangl Borászat. Amíg Zoltán a pincébe invitált minket, addig Szabolcs a malacot „őrizte”, hogy az szép pirosra és ropogósra süljön, amíg mi 6 évjárat Kékfrankosait végigkóstoltuk.
A 200 éves pincében egy 2007-től kezdődő, 2003-as évjáratig visszatekintő „hagyományőrző” kóstolóban részesültünk, vagyis az „Ahogy a nagypapától láttuk” szellemben készült Kékfrankosok is pohárba kerültek. A lendületes, markáns savakkal együtt máris a memóriába tehettük a fajtára jellemző gyümölcsös illat- és ízjegyeket is. A 2005-ös tétel meggy és ribizli illata mögött a háttérben már ott várakozott csendesen a palackbuké is. Az íze ugyan vadóc még egy picit, intenzívebben érezhető benne az almasav bontás, markánsabb, férfiasabb vonalat képvisel. A 2004-es tétel a türelem és a hozzáértés ékes bizonyítéka, hiszen ebben az évben sokan a csúnyán kezdődő ősz miatt ijedten leszüreteltek. Nem így a Gangl fiúk, akik kivártak, így október végén egészséges, érett szőlővel tölthették meg a puttonyokat. Ez a Kékfrankos már puhább vonulatú, barátságosabb savkészlettel. Illatban-ízben huncutul rejteget némi Pinot-s jegyet is, a túlérett cigánymeggy ízzel viszont egyáltalán nem fukarkodik. Búcsúzóul egy igazi „csemegét”, egy 1997-es Kékfrankost kóstoltunk. A bor tökéletesen rácáfolt Zoltán „öregecske” jelzőjére, teljesen egészben volt. A gyümölcsösség ugyan már csak visszafogottan jelentkezett, de a csersavak bársonyosan letisztult formájukat mutatták.
Miután „Kékfrankosilag” megtörtént az alapos beavatás, tovább indultunk. Kisvonattal, át Sopronon. Majd leszállási szándékunkat nem kellett időben jeleznünk, vonatunk közvetlenül a második állomásnál fékezett, az Iváncsics Pincénél. Iváncsics Zoltán kis birodalmának egyik igazi gyöngyszeme a Shiraz 2006. A sötét bíborvörös, tintafekete maggal rendelkező bor gyorsan igazolta, hogy a szívéhez igencsak közel áll a soproni talaj. A frissen őrölt fekete bors és a fekete ribizlis-áfonyás ízek-illatok finoman keveredtek a friss vaníliával. A használt barrique hordós érlelés, az érett tanninok, a nagy, robusztus test és a 14,5%-os alkohol tette még a felkiáltójelet a bor mellé.
Miközben kóstolgattunk, az eső pár percig esni kezdett, de csak azért, hogy ilyet is lássunk Sopronban. Legalább hűsítette a csapatot, amíg átsétáltunk a Roll Pincéhez. Terített asztalkák, szíves vendéglátás. Kis izgalom a vendéglátók hangjában, a miénkben fokozódó jókedv. Egyelőre csak a borokat számoltuk, az órákat nem. Majd séta újra, át a Pálos Pincéhez… a Gesztenyés körút egy olyan hely, ahol a templom és a kolostor alatt sétálva menthetetlenül rád rakódik a múlt. Ezzel az érzéssel érsz le a pincébe is, kár modern technológiát keresgetned, ott nem találsz. Viszont a szép soproni savak már buzdították a gyomrunkat a vacsora azonnali befogadására.
Irány tehát az Erhardt, ahol a kacsacomb törölhetetlen a memóriából, kívül ropogós, belül szaftos változat, a legritkábban ehető így étteremben, maradjunk ennyiben, pedig így az igazi! A vacsorát végigkísérték a soproni borok is, kóstolhattunk a Vincellér Ház, Ákos István, a Pfneiszl, valamint a Jandl Pincészet boraiból is. A hab a tortán, pontosabban a desszertbor a Vincellér Ház késői szüretelésű Zenit 2006-os tétele volt. A termőterület mikroklímájában töppedt, aszúsodott szemek igazi dús, egzotikus íz-illatkavalkádot hoztak létre, finom botritiszes, valamint ásványos-sós jegyekkel, a magas cukortartalom mellé pedig igazi előzékeny gavallérként szegődött a határozott savgerinc.
Közben az éjszaka megállíthatatlanul közeledett. Vacsora után tehát legtöbben jelentős kávémuníciót vettek magukhoz, ezzel felvértezve indultunk a Taschner Borházhoz. Itt ért minket az éjfél is, ám előbb még egy 2006-os dűlőszelektált (Weidengrund) Kékfrankos került a pohárba. Egy igazi elegáns francia fekete cseresznye lekvár és nagymama meggyszörpje találkozik illatokban, ízben apró erdei gyümölcsök játszanak, a tannin pedig szépen belesimul az összképbe.    
Ha már erdei gyümölcsök… Éjfél után be az erdőbe, éjszakai túra… Osho szerint az igazi élet a vadonban zajlik, legalábbis ezt írja Bátorság című könyvében. Tehát Balázs bátorkodott elől, elszántan és lelkesen, „szentjános bogarak fényében tündökölve”. Az elemlámpák cikázó fényében az erdő már amúgy is okot adott némi borzongásra (bár magánügy, hogy vizuális alkat lévén ilyenkor ugrik be a Twin Peaks és az X-Akták valamennyi durva részlete), de amikor Balázs a lejátszott madárhangokkal a fejünk fölé hívott pár macskabaglyot, valami egészen megfoghatatlan és különleges atmoszférájúvá vált a túra. Kár, hogy a szúnyogok éjjel nem alszanak, mi több, nemhogy nem alszanak, de rendesen kisurrannak a „hűtőhöz” kajálni, szóval csíptek-martak mindenkit, akit és ahol csak értek.
Az erdőből kiérve hajnali 2 körül a Felsőkereszthegyen találtuk magunkat, a Töltl Pincészetnél. Itt éreztem először, hogy „aludni kell, anékű meghalok”… de aztán gyorsan átlendültem a holtponton, azt hittem, aznap utoljára. Tévedtem. Túra tovább a szőlősorok sötét sziluettjei mellett, és közben azon morfondíroztam, előfordulhat-e, hogy az ember gyaloglás közben elalszik? Nos, nekem majdnem sikerült, tehát biztosan lehetséges. Beugrott az örök érvényű opus „akkor is megyek, ha nem akarok” sora is, majd a legvégső stádium bekövetkezte előtt végre megláttam egy mézeskalács házikó kis világító ablakait, megérkeztünk a Fényes Pincészethez, ahol szerencsére nem a gonosz boszi várt minket a péklapáttal és befűtött kemencével, hanem reggeli. Nem nagyon ment az evés, a maradék energiáimat nem akartam kenyér kenegetésére pazarolni, sokkal inkább a pohár emelgetésére, amelybe – többek között -  egy Sopronban szintén otthonosan mozgó fajta, a Cabernet Sauvignon 2006-os tétele került. A Virágvölgyben szüretelt alapanyag és a 14 hónapos barrique hordós érlelés adja meg a bor sava-borsát, szó szerint, hiszen a gyümölcsösségen túl csokis, kávés, borsos illatvilág is jelentkezik. Ennek az erőteljes tanninokkal rendelkező, kifejezetten markáns bornak a kíséretében kelt fel a nap, gyönyörűre festve a tájat, arra azért vigyázva, nehogy giccsbe forduljon a kép.
A túra vége felé sikerült átesnem a lónak ama bizonyos túlsó oldalára, eluralkodott rajtam az insomnia. Az alvás már eszembe sem jutott, sőt kezdtem nem érteni mire is jó az, és amúgy miért is pazarolunk rá oly sok időt az életünkből? Lesétálva a völgyben várakozó kisvonatunkhoz a már reggeli hűvös szellőben utaztunk a Weninger Pincészethez, ahol a bioborászat rejtelmeibe is kaptunk egy kis beavatást. Aztán vissza a kisvonatra, és vissza a vasárnap lévén kicsit csendesebb Sopronba is, ahol már délelőtti nyári napsütés várt minket. A túra oklevélosztóval ért véget, majd egy utolsó álmos kacsintással búcsúztunk a várostól, pár perc múlva pedig már édesdeden szundiztunk a ringó vonaton. Minden csapattársra, szervezőre és borászra hálás szívvel gondolok, amit a tarisznyámba pakoltak, abból még nagyon sokáig táplálkozom!
Ha kipihentem magam, újra írok. Addig is kóstolj szépeket!
Z.