7 őshonos szőlőfajta a történelmi Magyarországról, amelyeket nem szabad elfelejteni

Az autochton, azaz az őshonos szőlőfajták hosszú évszázadok során formálódtak, miközben fokozatosan alkalmazkodtak a hazai talaj- és éghajlati adottságokhoz. A legismertebbek közé tartozik a juhfark, a furmint, a hárslevelű, az ezerjó valamint a kéknyelű is.

Természetesen sok világfajta, kárpát-medencei és magyar nemesítésű szőlő is képes a helyi terroirhoz alkalmazkodni, ám Magyarország történelmi borvidékei tele vannak titkos kincsekkel.

Nem a borvidékek klasszikus zászlóshajóiról van szó, hanem olyan történelmi értékekről, amelyek évszázadok óta léteznek, ma is megtalálhatók a szőlőültetvényeken, mégis ritkán kerülnek a reflektorfénybe. A Felvidéktől Erdélyig ezek a fajták nemcsak a múltat őrzik, hanem ma is különleges ízekkel gazdagítják a magyar borvilágot.

Ismerkedjünk meg 7 őshonos, nem nemesített, történelmi magyar szőlőfajtával!

1. Fekete járdovány

A közel kihaltnak számító vörös szőlőfajta is a történelmi Magyarország területén volt elterjedt a filoxéravész előtti időkben. Eredetéről és történetéről viszonylag kevés biztos forrás áll rendelkezésre. Egy 1829-ben megjelent szakkönyv említi, hogy feltehetően az ukrán-szlovák-magyar határvidék közelében termesztették.

Bora közepes-mély rubinvörös színű, illata gazdagon gyümölcsös és fűszeres, szedres jegyekkel. Ízében elsősorban kávé, meggy, ribizli és fehér bors jelenik meg.

2004-ben a Gere Attila Pincészet hét ősi magyar szőlőfajtát hozott el a Pécsi Tudományegyetem Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetéből, ahol több mint 1800 szőlőfajtát őriznek, és amely Európa második, a világ hatodik legnagyobb szőlőgénbankjának ad otthont. A villányi pincészet több éven át kísérletezett ezekkel a fajtákkal, végül a fekete járdovány mellett döntött, amelyet az Ördögárok és a Csillagvölgy dűlőkbe telepítettek. Az első önálló fekete járdovány bor 2009-ben került forgalomba a pincészetnél.

2. Fehér gohér

A fehér gohér az egyik legrégebbi ismert magyar fehér szőlőfajta, amelyet már középkori források is említenek. A tatárjárást követően IV. Béla király olasz és vallon telepeseket hívott az országba, többek között Tokaj-Hegyaljára is. Feltételezések szerint ezek a telepesek hozták magukkal a borvidékre a furmint, a bakator és a gohér szőlőfajtákat, amelyek később meghatározó szerepet játszottak a térség borkultúrájában.

Fotó forrása

A gohér első ismert írásos említése 1570-ből származik, de Szirmay Antal Tokaj-Hegyaljáról szóló, 1798-ban megjelent leírásában is szerepel. Kulturális jelentőségét jól mutatja, hogy Csokonai Vitéz Mihályt is megihlette. A vízital című költeményében így ír róla: „Könnyezzen a góhér s bandérista bakar.”

A fehér gohér korán érő fajta, ám – a kéknyelűhöz hasonlóan – nőivarú virágai miatt termékenyülése bizonytalan, ezért hozama alacsony. Bora világos színű, visszafogott illatú, ízében finom gyümölcsösség, enyhe virágosság és élénk savak jelennek meg.

Az elmúlt években több borász is felismerte történelmi jelentőségét. Szentesi József etyeki-budai borász – akit gyakran a régi magyar szőlőfajták megmentőjeként emlegetnek – a pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézettől származó oltóanyaggal tíz fehér fajta között a fehér gohért is újratelepítette, hozzájárulva e régi fajta fennmaradásához.

3. Purcsin

A purcsin egykor a Tokaji borvidék ismert kékszőlője volt, ám a filoxéra pusztítása után csaknem teljesen eltűnt a termesztésből. Az 1867-ben megjelent Tokaj-Hegyalja album ezt is jeles fajtaként említi a termesztett szőlőfajták között a három fehér szőlő mellett, sőt francia tudományos munkákban is szerepel mint a borvidék egyik kékszőlője.

Egy legenda szerint Szepsi Laczkó Máté a 17. században a sátoraljaújhelyi Oremus dűlő purcsin terméséből készítette az első aszút Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony számára a húsvéti ünnepre. Bár az esemény nem bizonyított, a fennmaradt források arra utalnak, hogy a fajta aszúsodásra hajlamos volt és édes bor készítésére is alkalmasnak tartották.

Fotó forrása

A Basilicus Borkultúra Központ 2013-ban a tarcali Mestervölgy-dűlőben 1200 tőke purcsint telepített és azóta már hatputtonyos paraméterekkel rendelkező vörös aszút is palackoztak a fajtából. „A purcsin nagyon nehezen adja a színt, két hét elteltével is csak silleres, kadarkás színű bora van. Növényvédelmileg nagyon jó fajta, kis fürtű, betegségekre alig érzékeny. Nagyon érdekes, a mai trendeknek megfelelő, könnyen iható, meggyes-málnás karakterű vörösbort ad” – mondta egy interjúban Kanczler András, a Basilicus borász-tulajdonosa.

4. Piros bakator

A piros bakator elsősorban Erdély és a Partium borvidékein volt elterjedt. A bakator család több változatban létezett – fehér, sárga és piros formában –, amelyek közül a piros bakatort különösen értékesnek tartották és a 16–18. századi források szerint gyakran a nemesi és fejedelmi udvarok borai között is szerepelt.

A Budai Várban álló Szent György Fogadó udvarán ma is található két védett bakatortőke, amelyeket a hagyomány szerint még a filoxéravész előtti időkből őriznek. Ugyanezen a helyen alakult meg a Szent György Borlovagrend is.

A bakator eredetéről több elmélet ismert. Németh Márton szőlőkutató szerint a fajta a Bihar megyei, ma partiumi Érmellék vidékéről terjedhetett el. A térségben egykor aszút is készítettek belőle, Entz Ferenc egy 1860-as feljegyzésében így jellemezte: „édes, erős ital, zamatossággal is bír, kellemes is, de a tokaji mögött messze áll”. Az anekdota szerint Zichy Ferenc idején még a kínai császári udvarba is szállítottak belőle.

Nemcsak a borászok, hanem a költők fantáziáját is megmozgatta, hiszen Vörösmarty Mihály Jó bor című versében így ír róla:

"De mit beszélek? itt a bor,

A drágagyöngyös bakator,

Baráti kézzel áldozunk:

Biharnak jobb időt: igyunk!"

Az utóbbi években újra megindult a fajta felkutatása és megőrzése. Heit Lóránd kezdeményezésére, valamint Kaló Imre borász szakmai támogatásával megkezdődött az érmelléki bakatorváltozatok azonosítása és visszatelepítése, majd 2017-ben létrejött a Bakator Szövetség is.

5. Szerémi zöld

A szerémségi bor fogalom volt: legalább annyira ismert és megbecsült, mint ma a tokaji aszú, a szabolcsi alma vagy a makói hagyma. A történelmi Szerémség nedűit a középkor évszázadaiban gyakran a borok királyaként emlegették. Ez a fehér szőlőfajta erről a nagy múltú borvidékről kapta a nevét, amely a török hódítás előtti időkben a Magyar Királyság egyik legjelentősebb bortermő tája volt. A hagyomány szerint Mátyás király visegrádi Királyi palotájának Cupido-szobros vörösmárvány díszkútjából is fehér és vörös szerémi folyt.

Fotó forrása

A Szerémi zöld kellemes zamatú, amelyet a régiek bársonyos karaktere miatt „magyar rizlingként” is emlegettek. A filoxéravész után szinte teljesen eltűnt, de a 21. században ismét figyelmet kapott. Maurer Oszkár a szabadkai és a szerémségi dűlőire visszatelepítette a Szerémi zöldet 2007-ben, hitvallása szerint: „vissza kell adni a borvidék becsületét és kiemelni a szülőföld értékeit Istennek tetsző módon”.

6. Csomorika

Ez a szőlőfajta csak 1998-ban kapott állami elismerést, noha egykor a Dunántúl déli vidékein viszonylag elterjedt volt. A mai napig gyakran összetévesztik a juhfarkkal, pedig a tőkék, a fürtök és a must jellemzői jól megkülönböztethetők. A félreértés történeti eredetű: a baranyai svábok a csomorikát Lämmerschwanz néven emlegették, ugyanazzal a névvel, amelyet a juhfarkra is használtak.

Bora illatában visszafogott, ízében azonban gazdag, kellemes savérzetű és könnyed testű. Különösen alkalmas pezsgőalapbornak. A 19. század végén vált szélesebb körben ismertté, amikor az Európa-hírű Littke pezsgőgyár meghonosította a Pécsi borvidéken, kifejezetten pezsgőkészítés céljából. Napjainkban fajtaborként is reneszánszát éli: friss, hűvös jegyek, mentás és erdei aromák teszik igazán különlegessé.

7. Csókaszőlő

A csókaszőlő kúpos, kis fürtjei apró, gömbölyű, kék bogyókból állnak, amelyek feltűnően hamvasak és hajlamosak a töppedésre. A név eredete szerint a „csóka” a fekete szeműre utalt, a fajtát korábban vadfeketének is nevezték. A tudós sárospataki tanár, Szikszai Fabriczius Balázs a híres természetrajzi tankönyvében, a Nomenclaturájában „Vad fekete” néven említi.

Fotó forrása

Hasonlóságot véltek felfedezni a kadarkával, de a csókaszőlő több színanyagot tartalmaz. Régi feljegyzések szerint gyakran házasították a kadarkával szerte Magyarországon, és valószínűleg a híres Budai vörös bora is e két fajta házasításából született: az egyik adta a bor savát, a másik a borsát, ahogy a régi vincellérek fogalmaztak.

Hosszú ideig az ország egyik legfontosabb kékszőlőfajtája volt, majd fokozatosan eltűnt a termesztésből. Ennek a fajtának a „megmentése” is Szentesi József nevéhez fűződik. Az általa újra felfedezett régi magyar fajták közül a csókaszőlő kiemelkedő sikert ért el az újratermesztésben: mára több borász is gondozza saját birtokán, a Mátrától Zaláig, így a fajta visszakerült a magyar borok vérkeringésébe.

Még sok más ritka, történelmi magyar szőlőfajta vár felfedezésre, például a sárfehér, a lisztes, a rózsakő vagy a kövidinka. Érdemes velük is megismerkedni, hiszen mindegyik különleges karaktert, ízvilágot és történeti értéket hordoz.

Próbáljunk ki valami újat! Legközelebb ne a megszokott palackot válasszuk, hanem fedezzük fel egy kevéssé ismert, régi magyar szőlő ízét – garantáltan meglep majd.