A magyar kékfrankos még keresi az útját

Gonda György
2018. május 15., 12:09


Magyarország kiemelt kékszőlő-fajtáját volt lehetőségünk alaposabban megvizsgálni a Winelovers Kékfrankos Április Nagykóstolóján, a Gellért Szállóban.
A magyar kékfrankos még keresi az útját
Címlapfotó: Benkő M. Fanni
 
A kékfrankos, a kékszőlők legmagyarabb fajtája, igazi Kárpát-medencei büszkeség; 2018 hivatalosan is a Kékfrankos éve hazánkban. Legnagyobb termőterülete Magyarország, kb. 7000 hektárral. A legtöbb magyar borvidéken előfordul, még a megrögzött fehérborosoknál is találunk, legalább rozé formában. Csak Tokaj-Hegyalja, Badacsony és Somló a kivétel. Emellett Ausztria még a fő termőhely (Blaufränkisch néven, 3200 hektáron) a régióban – minőségben, hírnévben, szokás szerint, előttünk járva... Szép kékfrankosok készülnek a határon túli magyar lakta területeken is. Talán még Németországot (itt Lemberger néven ismert a fajta) említhetjük, és ezzel véget is ért a felsorolás; más borvidéken nem találunk kékfrankost. Ez jó hír, mert ha összekapnánk magunkat, és belehúznánk a melóba, akkor a magyar borászoké lehetne minden dicsőség ezzel a fajtával. A kedv, a tudás megvan... csak valahogy a késztermék még nem áll össze igazán.
 
Akik itthon tényleg jók, azok a soproniak, plusz a vaskeresztesi Garger Imre; és Szekszárd, Mátra, Eger. Ez nálam egyben a sorrend is. Villányban és az Alföld egyes részein is akadnak jó próbálkozások, de véleményem szerint a túl nagy hőmennyiség, illetve a villányi keményvonalas hagyományok nem tesznek jót a kékfrankosnak. A Balaton környékéről is találunk ígéretes tételeket.
 
Nagyjából Szekszárdnál véget ér a termelés déli határa, de lassan ott is be kell majd vetni minden praktikát, hogy a mára kijelölt irány tartható legyen. Eger, Mátra, és Sopron hűvösebb klímája és terroirja tökéletesen alkalmas az elegáns, gyümölcsös, savakra épülő, többrétegű, komoly beltartalmú, jól érlehető kékfrankosokhoz. Ebbe a sorba még érdemes belevenni a felvidékeiket (Kürt, Muzsla) is.
 
A magyar kékfrankos még keresi az útját
Fotó: Benkő M. Fanni

A kékfrankos legnagyobb ereje, hogy egy nagyon alkalmazkodó, sokoldalú fajta; pont, mint a chardonnay. Elég csak hazánkon végigpillantani, és látható, hogy jól érzi magát északon, délen, hűvösben, melegben, homokon, meszes talajon, löszön. Jól viselkedik hordóval és nélküle is, csak értő kezekbe kerüljön. Magyarországon a legtöbb vörös házasítás alapja, nélküle nincs bikavér; alkalmas rozénak, buborékos bornak; még fehérbor is készül belőle, de remélem, csak játékból.

Egy szép kékfrankos karakterét leírni nem egyszerű dolog, főleg, mivel nagy változatosságra képes. Mégis azt gondolom, hogy a kékfrankos/Blaufränkisch név nem csak egy fajtát, hanem egy stílust is jelent a világ borivói számára. Fontos megtartani lendületes savkészletét és üde, frissítő, gyümölcsösös aromáit. Erre a két tulajdonságra lenne illendő alapozni a magas minőséget.Ilyen kékfrankosokra lettem volna kíváncsi, illetve a megelőző Winelovers teszt top 10-es boraira az április 21-én lezajlott rendezvényen. Részben találtam, és a top borok is vetettek fel bennem kérdéseket.
 

Az első teremben kiállító soproni termelőkkel és Garger Imrével kezdeni, így utólag úgy gondolom, hiba volt, mert ezzel el is lőttük a puskapor legnagyobb részét. Ennek oka az volt, hogy a fajta meghatározó borvidékeinek pincészetei alacsony számban képviseltették magukat, Eger kivételével. Soproniak sem voltak sokan, a Mátra gyakorlatilag elenyésző mennyiségű termelővel és borral volt jelen, a szekszárdiak közül pedig sok fontos név hiányzott. Egert elsősorban olyan borászok képviselték, akik valamilyen okból mást gondolnak a kékfrankosról, mint amire – hangsúlyozom, szerintem – , szükség lenne. Izgalmas felfedezés nélküli, alapvetően sok közepes minőségű borral tarkított nap volt.

Próbáltam nyitott lenni és villányi kékfrankosokat is kóstolni, mivel kíváncsi voltam, hogy van-e változás. A többször is nagyra értékelt Günzer Zoltán Kékfrankos Prémium 2012 valóban kiváló vörösbor, de kevés közve van a kékfrankoshoz. Tüzes, koncentrált, hordós jegyekkel gazdagított, déli vörösbor, amiben nem sok található a fajtából; ellenben magas minőségű, klasszikus, igazi villányi terroirbor. A Jackfall Pincészet első kékfrankosa 2015-ből tetszett, jó úton járnak a borral. Szépen megmaradtak a savak és az aromavilág. Persze nem lehet belőle kivenni a borvidéket, ez természetes, de jól alakul az egyensúly. Ha megismerik a fajtát, akkor minden rendben lesz.
 
A magyar kékfrankos még keresi az útját
Fotó: Benkő M. Fanni
 
A szekszárdiak szép borokkal érkeztek az eseményre, nem volt velük gond, bár egyik sem ismeretlen tétel a nagyközönség előtt. Kiemelném a Szent Gaál jelentős minőségi javulását, és a Toronyi Pincére is érdemes odafigyelni: kis pince, érett, jó borokkal. A Tüske Pince Bikavére 2016-ból pedig hozta a Halmai Csabától megszokott, könnyebbre hangolt stílust.
 
A Mátrában sokan mondják, hogy a borvidék fő kiemelkedési pontja a kékfrankos. Mégis csak négy pince volt jelen, és a kiemelkedés jegyeit nem sikerült megmutatni. Jó lenne tudni, hogy egy ilyen fontosnak tekinthető budapesti kóstolóra miért nem jöttek többen. Nagyon jól tudom, hogy rengeteg a megmutatkozási lehetőség, május hónapban sok mátrai rendezvény lesz, de azért van, ahol jelen kell lenni.
 
A magyar kékfrankos még keresi az útját
Fotó: Benkő M. Fanni

Egerből a Dula Pince Gőzmalmosa 2009-ből még mindig jó formában volt, szépen mutatta a ritkán kóstolható, korosabb kékfrankosok alapvetően gyümölcsös, de mégis picit animális jegyeit. A Soltész Pince (Ostorosbor spin-off) a jövő egyik nagy ígérete, Bikavére 2015-ből sok gyümölcsével, moderált tanninjaival, selymes struktúrájával igazi divatos örömbor.

Végül vegyük sorra Sopront, ahol rendben vannak a dolgok. Abban semmi újdonság nincsen, hogy a fajtával Sopron borászai nagyon jóban vannak, és nem csak azért, mert az osztrák Blaufränkisch területek a közelben vannak. Vitathatatlan, hogy így sokkal egyszerűbb a tanulás. Sopron az első perctől kezdve megmutatta, hogy mennyire érzi a fajtát, milyen jók a területei, a klónjai, és így tovább. Picit talán nagyobb volt a csend körülöttük az elmúlt években, de ezen a rendezvényen bizonyították a kevésbé ismert nevek is, hogy Sopron a fajta egyik központja.
Az Etyeki Kúria persze nem soproni borászat, de a kékfrankosainak alapanyaga ott terem. A kiváló területhez hozzátéve Mérész Sándor tudását, mintaszerű borokat készítettek, amiből a 2013, 2014, 2015 évjáratokat mutatták meg és 2014-es magnumot is. Mind a négy kiváló tétel, magas minőség, sok fajtajelleges gyümölcs, pici ásványosság és  tisztaság jellemzi.
 
A magyar kékfrankos még keresi az útját
Fotó: Benkő M. Fanni

Keveset szoktak beszélni Vashegyről, Vaskeresztesről, pedig a hegy túloldala Ausztriában, Eisenberg néven igencsak ismert. A magyar oldalon Garger Imre az egyetlen, aki tartja a régi borász hagyományokat. Csak megfelelő évjáratban palackoz bort, és azok is megfelelő érettségben kerülnek a piacra. Ennek köszönhetően csak egy 2015-ös tétele van forgalomban és volt kóstolható. Sajnos, mert a bor nagyon "ott van". Jó egyensúly, lendületes savak és egy kis fémes érzés a korty végén, ami itt nem hiba, hanem a hegy jellegzetessége, a terroir karaktere.

A Winelife, most már kiegészülve a Linzer és Orosz nevekkel, mint a tulajdonosok megjelenésével is a címkén, szép, reduktív tételt mutatott meg 2017-ből. Ez a fajta alapiránya: sok gyümölcs, lelkes savkészlet, jó ihatóság, báj és kellem, egy egész palackot meg lehet inni egy este. A Gangl Pincénél kóstolt Poncichter Cuvée 2017-ből a fajta másik klasszikus felhasználási módjára mutatott szép példát. Itt a merlot-t és a sauvignont támogatja meg a kékfrankos aktív ízeivel és egyensúlyozza ki savaival a tanninokat. A Taschner Pincének külön köszönet, hogy még mindig tud régi évjáratokat mutatni a borbarátoknak. A Scheim dűlőből származó 2008-as évjáratú kékfrankos, bár talán öregúrnak számít, de messze nem az. Egy 50 éves tőkékről származó bor már más dimenzióban tud mozogni. A tőkék életük csúcsán vannak, most adják a legmagasabb képességű borokat. Ez meg is nyilvánul az említett tételben, az érettség már tombol benne, de szerintem még kellően feszes, jól tartja magát. Mindenképpen koncentráltabb bor, nagyobb beltartalommal.
 
A magyar kékfrankos még keresi az útját
Fotó: Benkő M. Fanni
 
A leírtakból talán kiderült, hogy miért volt vegyes érzelmekkel teli ez a meleg április délután. Reméljük, hogy egy év múlva már tisztábban láthatjuk a magyar kékfrankos igazi útját.