Felvidéki, erdélyi, délvidéki és kárpátaljai borászokkal léptük át a határokat a Pinceszeren

Kókai-Nagy Tímea
2022. május 11., 09:43


Május 9-én többször is átléphettük határainkat a Vajdahunyad Várában: háromévnyi kihagyás után immár második alkalommal került ugyanis megrendezésre a külhoni magyar borászatokat bemutató Pinceszer. 
Felvidéki, erdélyi, délvidéki és kárpátaljai borászokkal léptük át a határokat a Pinceszeren
Amikor csak tehetem, szinte az elsők között érkezem a boros rendezvényekre, hiszen a kora délutáni órákban még kevés a látogató, éppen ezért a borászoknak is több ideje van az érdeklődő kérdésekre. Szerintem más úgy kóstolni a borokat, hogy tudjuk, honnan származnak, valahogy sokkal személyesebb az élmény: a beszélgetések alatt így nem csak kiváló borokat próbálhatok ki, de rengeteg történetet és szakmai tudnivalót is meghallgathatok.
 
Ezen a szép szombati napon is alig volt 14 óra, amikor a kárpátaljai Parászka Pincészet asztalánál elsőként megálltam, hogy a néhány hektárnyi családi borászatot üzemeltető testvérpár fiatalabbik tagjával, a borászati feladatokért felelős Lászlóval elbeszélgessek. Kétfajta fehérbort hoztak – sajnos a leginkább drámainak nevezhető politikai helyzetnek megfelelően igen kalandos úton - erre az alkalomra (egy 2020-as Zenitet és egy 2021-es Traminit), és miközben ezeket kóstolgattuk, a fiatal borász sokat mesélt a benei pincészet történetéről, az általuk telepített fajtákról és a hegyoldalba vájt borospincéről, amelyet az itteniek még az első világháború alatt építtettek ki (maga a család 2000 óta mondhatja magáénak a pincét). Örömmel hallgattam, hogy az ún. „pincevakság” (nevezzük egyszerűen szakmai féltékenységnek) a kárpátaljai borászokra nem jellemző, szívesen megosztják egymással a tapasztalataikat és gyakran kóstolják egymás borait, amelyről mindig igyekeznek valós és jogos ítéletet mondani.
 
Felvidéki, erdélyi, délvidéki és kárpátaljai borászokkal léptük át a határokat a Pinceszeren
 
Néhány asztallal továbbmenve elsőként a különleges boroscímkékre lettem figyelmes. A szerbiai Magyarkanizsáról érkező Sagmeister Borászat „háziasszonya”, Laura örömmel hallgatja dicsérő szavaimat, néhány mondat után kiderült ugyanis, hogy az egyébként festőművész borászfeleség saját tervezésű címkéivel van dolgom. A borászat azonban nem csak marketinges szemmel dolgozik egyéni és jól kidolgozott koncepcióval: nem használnak gyom-, és rovarirtókat, alacsony hozammal és adalékanyagok mellőzésével készítik boraikat a minőség és természethűség jegyében, a munkák zömét is kézzel végzik a birtokon.
Magának a borászatnak otthont adó Szerémség a középkorban a magyar királyság első számú borvidéke volt, azok a fajták pedig, amelyek pl. Somlón döntően a minőséget adják - a hárslevelű, a juhfark, a furmint és az olaszrizling - eredetileg mind szerémségi fajták.
Kóstolásra ezúttal az asztalon sorakozó borok közül két dűlőszelektált furmintot választottam (a Kanias (Kányás) és Devas (Dévás) dűlőkből származó, 2018-as tételeket), és elégedetten állapítottam meg, hogy ezek a borok az ízlésemhez leginkább közel álló somlói furmintok világát idézik – persze a különböző dűlőknek megfelelő karaktereket is magukban hordozva.
 
A horvátországi Baranyából érkező Szabó pincészet számára nagyon fontosak a hagyományok. Érhető is ez, hiszen ki ne lenne büszke arra, hogy a családja története egészen 1633-ig vezethető vissza? A boros címkéket is díszítő családi címer is ebből az évből származik, maguk a címkék pedig ezt az egyediséget jól ötvözik más, hagyományos elemekkel, így könnyen felismerhetőek bárki számára. A felismerhetőség pedig mindenképp fontos, hiszen a pincészet szívesen vesz részt a Pinceszerhez hasonló rendezvényeken - Horvátországban és Magyarországon egyaránt. A borok kóstolásakor azt is megtudhattam, hogy a pincészetnek helyet adó település ugyan csak néhány kilométerre fekszik a határtól,
a helyiek ízlésvilága azonban igencsak eltér a magyar fogyasztókétól: hogy ez mit is jelent, azt különösen akkor értettem meg, amikor két teljesen eltérő karakterű Sauvignon Blanc-t kóstoltam meg a pincészettől
(az előbbi inkább a helyiek, az utóbbi, friss, citrusos-vágott füves jegyeket magán hordozó pedig az én ízlésemhez közelebb álló tétel volt). 
 
Felvidéki, erdélyi, délvidéki és kárpátaljai borászokkal léptük át a határokat a Pinceszeren
 
A kis, néhány hektáros birtokon gazdálkodó családi pincészetek mellett a nagyobbak is helyet kaptak a rendezvényen: így a következő „megállót” a Ménesi Borvidékről jól ismert Balla Géza pincészete jelentette a számomra. Arad-hegyalja, Ménes alapvetően mindig is vörösborairól volt híres, és olyan családoknak voltak itt birtokaik, mint a Grassalkovich, a Rákóczi vagy a Báthory családok. A 124 hektáros birtokot magáénak tudható erdélyi borász népszerű vörös fajtaborait (különösen Kadarkát és Feketeleánykát) jól ismerem és kedvelem, így ezen a napon a könnyedebb vonalat választottam, és a KOLNA sorozat Kadarka, Pinot Noir és Feketeleányka fajtákból házasított rosé cuvéé-jét próbáltam ki, amelynek friss, gyümölcsös, illatában és ízében élénk szamócás, málnás aromavilága szintén nem okozott csalódást, és újfent megállapítottam, hogy Balla Géza joggal nyerte el 2018-ban az "Év Bortermelője" címet.
 
Tudtad?
A kolnák Ménes egyedi építményei voltak. Ezek a kisebb-nagyobb épületek, melyek a présházaktól a fényűző villákig változó méretekben utcasorokba rendeződve lepték el a dűlőket a 19. századig, Ménes, Arad-hegyalja örökségének részét képezik a mai napig. A közel kétezer kolna úgy tartozott Méneshez, mint a kadarka, az aszú, a sötét bíborszínű vörösek, a sziklás dombok, a vulkanikus altalaj, a mikroklíma. A terroir emberi oldalát jelképezik. A kolna szerb eredetű szó, és bár a nevet viselő építmények néhány kivétellel eltűntek az idők folyamán, a kifejezés mai napig él a helyiek nyelvhasználatában, és csakis a régióban használatos.”
 
A leghosszabban a felvidéki, egészen pontosan Ipolynyéken található CSERNUS Winery asztalánál időztem, és azt is bátran kijelenthetem, hogy az ifjabbik Csernus Károlytól egy beszélgetés alatt többet tanultam, mint egy többhetes borászati kurzuson. A családi pincészet és az ehhez tartozó szőlőterületek a közép-szlovákiai borvidék déli részén, a tengeri-vulkanikus eredetű Őr-hegy déli lejtőin terülnek el, apa és fia pedig azon dolgozik, hogy boraikban a természet adta egyedülálló ízvilágot és a talajból eredő ásványosságot egyaránt megmutassák, összehangolják.
Az Őr-hegy számos különböző kőzettel büszkélkedhet - többek között gránittal, andezittel, tufával, megkövesedett lávával és vasérccel, amelyeken a tengernek köszönhetően mészkő réteg rakódott le, az említett kőzetek és vulkanikus rétegek így remek savakat és mineralitást kölcsönöznek boraiknak.
A természeti adottságok és a németországi Mosel vidékről hozott tudás különösen jól ötvöződik a pincészet rajnai rizlingjeiben – legyen szó hagyományos eljárással készített pezsgőről vagy csendes borról.
 
A Felvidéki borokat felvonultató mesterkurzus előtt egy Bátorkesziről érkező borászat tételeivel való ismerkedés is belefért még az időmbe. A Bóna Winery egy kicsi, fejlődő borászat, az eredetileg mérnök tulajdonos és kollégái pedig ugyanazon problémákkal szembesülnek, mint – borvidéktől függetlenül - az összes többi pincészet, akiket a nap folyamán megismertem: a határ két oldalán olyan eltérő felfogások és ízlésvilág határozza meg a fogyasztókat, amely elvárásoknak egyszerre megfelelni – ha nem is lehetetlen, de - igen nagy erőfeszítést jelent. Szlovákián belül ettől a régiótól (Dél-Szlovákiai borvidék) például elvárják a testesebb, magasabb maradékcukorral rendelkező vörösborokat, a határ túloldalán (Neszmélyi és Etyek-Budai borvidék) viszont az alacsony maradékcukorral, gazdag savakkal rendelkező, könnyű fehérborok a jellemzők. Ráadásul amíg Szlovákiában az organikus borkészítés sokkal elfogadottabb, a magyar piacon a természetes borokkal szemben még mindig van némi távolságtartás. Ezek az eltérések pedig sok fejtörést okoznak azoknak a borászoknak, akik a határ mindkét oldalán szeretnének érvényesülni – vagy legalább csak szakmailag szeretnék a határokat feszegetni.
 
A végére egy mesterkurzus
Az igen tartalmas nap végén egy mesterkurzus várt még rám: a résztvevőkkel együtt 500 km-t utaztunk együtt képzeletben, a Csallóköztől Bodrogközig összesen 7 pincészetet ismertünk meg kicsit közelebbről. Az erre a vidékre jellemző, nálunk kevéssé vagy egyáltalán nem ismert szőlőfajtákból (Peszeki leányka, Szent Lőrinc, Duna(j), zöldveltelini) álló válogatást ismerhettünk meg két előadó, dr. Konkoly Mihály DipWSET, agrárközgazdász, borász és Geönczeöl Attila borász, borszakíró segítségével. Borász előadónk egyik izgalmas kísérlete is bekerült a válogatásba, és bár az alapfajta (olaszrizling) kuriózumnak nem számít, de az abból készült bor bizonyosan sokáig emlékezetes marad a résztvevők számára. Az Amber névre hallgató tétel a borász saját bevallása szerint minden tankönyvi leírással szembe megy (teljesen tudatosan, hiszen rengeteg hazai és külföldi tapasztalatot szerzett arról, hogyan kell „jó bort csinálni”.) És hogy mit is jelent ez pontosan?  Geönczeöl Attila a komoly aszúsodáson átesett alapanyagot először héjon áztatta, majd 3,5 évre hordóba „száműzte”- ennek eredménye pedig egy nagyon gazdag, intenzív, koncentrált, karácsonyi fűszerekkel és trópusi gyümölcsök aromajegyeivel bíró bor lett, amely olyan különleges és semmivel össze nem hasonlítható tétel, hogy ha röviden kellene a bort leírnunk, bátran nevezhetjük ezt egy külhoni borász – remélhetőleg nem egyszeri - szakmai határátlépésének. 
 
 
Winelovers borok az olvasás mellé