A görögök szerepe mégis óriási. Ők tették a bort a társasági élet, a vallási ünnepek és a tengeri kereskedelem egyik legfontosabb szereplőjévé. A bor amforákban utazott: olyan agyagedényekben, amelyek egyszerre voltak az ókori világ palackjai, hordói és konténerei. A rómaiak később még nagyobb léptékben folytatták ugyanezt. Náluk a bor már a birodalmi kereskedelem része és egyúttal mindennapi fogyasztási cikk is lett. De a lényeg ugyanaz maradt: a Földközi-tenger nem elválasztotta, hanem összekötötte a borvidékeket.

 

 

Ezért érdekes Ciprus. A szigetet könnyű tengerparti úti célként elképzelni: napfény, kikötők, tavernák, sós levegő. De múlt heti ciprusi utazásom egyik állomása, a Limassol közelében, Erimi mellett a Cyprus Wine Museum egészen más térképet mutat. Azt, amelyen Ciprus nem mellékállomás, hanem régi mediterrán csomópont. Ha az ember ránéz a térképre, és felfedezi az Égei-tenger, a Levante, Kis-Ázsia és Egyiptom együttes közelségét, rögtön érti, miért volt fontos ez a sziget minden hajósnak, kereskedőnek és hódítónak.

 

A múzeum azért jó kiindulópont, mert nem akarja túlbonyolítani a ciprusi bor történetét. Edények, szőlőmagok, régi prések, falusi tudás, lovagvárak, kolostorok, borutak és kóstolópoharak formájában inkább azt mutatja meg, hogy a bor milyen sokféle réteg együttese. Erimi környékét gyakran a ciprusi borkultúra talán legkoraibb helyszíneként emlegetik; a múzeum is az 5500 éves hagyományt hangsúlyozza. Ez nem azt jelenti, hogy Ciprus lenne a bor őshazája, de azt igen, hogy a sziget a Földközi-tenger egyik legrégebbi és “legkitartóbb” boros emlékezete.

 

 

Az amfora ebben a történetben nem egyszerű múzeumi kellék, hanem főszereplő. Ma egy palack címkéjéről próbáljuk leolvasni, honnan jön a bor, ki készítette, milyen fajtából és milyen stílusban – az ókorban sokszor az amfora formája, anyaga, pecsétje és útvonala mesélt hasonló dolgokról. A borral együtt mozgott az információ is: honnan származik az áru, melyik kikötőn át jutott el a vevőhöz, milyen minőséget lehet várni tőle. Ezért lehet azt mondani, hogy a bor a mediterrán világ egyik közös nyelve lett. Nemcsak itták, hanem ajándékozták, ünnepekhez kötötték, vendégségben kínálták, isteneknek ajánlották, és üzletet építettek rá.

 

A helyi fajták közül a legismertebb a fehér Xynisteri és a kékszőlő Mavro – ezek a fajták a ciprusi borkultúra alapjai. Mellettük egyre többet hallani a Maratheftiko, a Yiannoudi, a Vasilissa vagy a Spourtiko nevét is. Ezek a fajták elsőre idegenül hangzanak, de épp ez a lényeg: Ciprus attól igazán izgalmas, hogy nem más bortermelő országokat utánoz, hanem a saját szőlőfajtáival mesél magáról. A modern ciprusi borászat egyik fontos iránya is éppen ez: a régi helyi fajták újrafelfedezése korszerűbb, tisztább, mégis erősen helyi borokban.

 

 

A legismertebb történet természetesen a Commandaria. Ez az édes ciprusi bor a már említett Xynisteri és Mavro szőlőből készül, és egyszerre kapcsolódik az ókor emlékeihez, a középkori lovagrendekhez és a mai eredetvédelemhez. Maga az elnevezés középkori - a Kolossi környéki lovagrendi birtokhoz, a Grande Commanderie-hez kötődik -, a borstílus azonban sokkal régebbi gyakorlatokra épít. A szőlőt későn szedik, majd a napon szárítják, hogy a szemek veszítsenek a víztartalmukból, az ízek és a cukor pedig besűrűsödjenek. Ezután préselik, erjesztik és érlelik. A végeredmény nem egyszerűen desszertbor, hanem sűrű, lassan nyíló, aranybarna színű ital, amely a pohárban nem harsány. Méz, mazsola, aszalt füge, karamell, fűszerek, néha kávés vagy diós árnyalatok jelennek meg benne – az én poharamban éppen a dió mutatkozott meg. Édes, de jó esetben nem nehézkes; a sav és az érlelés tartást ad neki.

 

A Commandaria azért is jó főszereplő, mert nemcsak múltja, hanem hangulata van. Nem tengerparti fröccs, nem könnyű nyári bor, hanem lassú ital: olyasmi, amit az ember inkább egy étkezés végén, egy beszélgetés mellett ért meg igazán. Ebben a lassúságban van valami nagyon ciprusi. A sziget egyszerre él a jelen turizmusából és a hosszú emlékezetből; a Commandaria pedig ezt a kettőt köti össze.

 

Tudtad? A Commandaria nem magányos jelenség a mediterrán borvilágban: a Commandariához leginkább hasonló borok azok, amelyeknél a szőlőt szüret után napon, szalmán, rácson vagy szellős szárítóhelyen részben kiszárítják, hogy a cukor és az aromák koncentrálódjanak. Rokonai közé tartozik a Santorini-szigetéről származó Vinsanto, a toszkán Vin Santo vagy az andalúz Pedro Ximénez is. Mindegyikben közös, hogy a szőlőt előbb a nap, a szél vagy a szellős szárítóhely koncentrálja, és csak ezután lesz belőle bor.