Sajnálatos hír. Nehéz kommentálni nyomdafestéket nem tűrő szavak nélkül. Főként azért, mert még a mai napig hallani sok helyütt (borfesztiválon, áruházakban, baráti társaságokban), hogy „csak alföldit ne!”, és ha reálisak akarunk lenni (2007-es Frittmann – Év Bortermelője díj ide vagy oda), ez az attitűd még hosszú ideig fenn fog állni, hiszen több generáció mérgezte magát ezekkel a hamis szutykokkal. Az a baj, hogy hiába van mára egy nyitott, fiatal borfogyasztói réteg, az ilyen hírek hallatán, biztos, ami biztos alapon, inkább elkerülik az alföldi régióból származó borokat.

Érthető is. Ha csak az átlagosnál nem szenvedélyesebb borkedvelők, vagy nem végeztek el valamilyen borismereti kurzust, nem várható el tőlük, hogy ismerjék a Lantos Borászatot Soltvadkertről, a Gedeon Birtokot Izsákról, a Szentpéteri Borpincét Kiskőrösről, szintén innen az István Borházat, a Béla Borászatot Imrehegyről, az Anna Borházat Érsekhalmáról, a Somodi Borgazdaságot Ásotthalomról, és a többit, akik megbízhatóan, a borvidékhez képest kifejezetten magas minőségben termelnek borokat. Azonban mára talán illik ismerni a fentebb már megemlített Frittmannt, az ugyanitt (Soltvadkerten) borászkodó Fontot, vagy a többedjére az Év Bortermelője díj aspiránsai közé kerülő Gálné Dignisz Évát, akikbe nemcsak egy-egy vidéki fesztiválon, egy vajdahunyadvári Duna-borrégiós sétálókóstolón lehet belefutni, hanem szórakozóhelyek, éttermek, borbárok, szaküzletek és áruházak kínálatában is – országos szinten.

Az alföldi régióban, mely a Kunsági borvidékből, a Csongrádi borvidékből és a Hajós-Bajai borvidékből áll, található Magyarország legnagyobb szőlőterülete. Gyakorlatilag itt az összes, az országban termesztett szőlőfajta megtalálható, többek mellett olyan ritkaságokkal együtt, mint az Izsáki Sárfehér, az Ezerjó, a Kövidinka vagy a Pozsonyi fehér. E vidék sosem fog adni olyan mélységű fehérborokat, mint Tokaj, a Badacsony vagy Somló, olyan koncentrált vörösborokat, mint Villány, de mindig is képes lesz „jó ivású”, üde fehérborokat, zamatos rozékat, lágy és selymes vörösborokat tenni a fogyasztó elé.  Ha e cikk olvasójának más támpont nem is áll rendelkezésére a fentebb felsorolt borászatokon kívül, legalább nekik szavazzon bizalmat a jövőben, s bátran emelje le termékeiket a polcról, ha mondjuk egy kellemes, mindennapi fogyasztásra szánt Irsai Olivérre vágyna, habozás nélkül rendeljen egy palack Zweigelt rozét – kivált szigetcsépit –, ha a nyári hőségben egy árnyékos teraszon fél liter fröccsre szomjazna, de ha úgy adódik, hogy a kertben rotyogó harcsapaprikás vagy halászlé, birka- vagy marhapörkölt, babgulyás vagy füstölt csülkös lecsó mellé vörösbort kívánna, minden további nélkül válasszon egy Kadarkát és/vagy egy Kékfrankost. Az Alföldről. A „mindennapi örömök” borainak vidékéről.