Mondjon nekem valaki egy olyan borkóstolót Budapesten, ahol rendre 7-8 – nem is akármilyen – borász kóstoltatja 3-4 féle borát mindössze 1000 (azaz egyezer!) forintért, ami még ráadásul le is vásárolható, ha 3000 forintért viszünk haza valamit. Meggyőződésem, hogy ezt a jelképes árat is csak azért kérik a szervezők, mert tudják, mi magyarok az ingyenes dolgoktól ódzkodunk, illetve, ha valami ingyen van, akkor az szerintünk nem képviselhet minőséget, értéket. Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. A Zwack Izabella által megálmodott és megszervezett Zwack Open borkóstolókon mindig fürtökben lógnak az emberek. Most sem volt ez másképp a karácsonyi Openen, amit az ünnepekre való tekintettel, akár előkarácsonyi ajándéknak is tekinthettünk.

Annak ellenére, hogy a Zwack Openen az egybegyűltek legalább fele törzsvendégnek tekinthető, ugyanilyen számban felbukkannak új, ismeretlen arcok is. Azt hiszem, hogy a rendezvény (már rég) elérte a maga elé kitűzött célt, vagyis marketingre biztos, hogy nem kell költeniük. Elég egy hírlevél. Másfelől a marketing és a PR szerepét itt maguk a vendégek töltik be; egymástól kérdezzük, mikor lesz a következő, vajon milyen borászok lesznek ott? Szóbeszéd útján terjed az ige.

 

A kóstolóra konzekvensen azok a borászok vannak meghívva, akiknek a Zwack Izabella Borkereskedés forgalmazza a borait. Szerintem az ötlet nagyszerű, mint általában az egyszerű ötletek. A recept pedig így néz ki: ha valaki a budapesti éttermekben (mint például a Le Roy Étterem és Kávézó lánc, a Pomo d'Oro, a Culinaris, vagy a Ráday utca elején található Púder, de akár az Arany Kaviárt, az Onyxot vagy a Kistücsököt is lehetne említeni) már kóstolta ezeket a borokat, akkor sokszor olyan kérdések merülhetnek fel az illetőben, amelyekre ott, helyben egyáltalán nem vagy pedig nem eléggé kimerítő választ kap. Mik lehetnek ezek a kérdések? Ön mit kérdezne a borásztól, ha egyszer személyesen találkozna vele? Egyáltalán hogy néz ki maga a borász? Melyik a kedvenc bora? Hány palack készült abból a tételből amit kóstoltam? Na, ezeket a kérdéseket lehet feltenni személyesen a borásznak (nem a kereskedőjüknek, nem a képviselőjüknek, nem egy hostessnek, nem egy beugrósnak) a Zwack Openen. Tehát Zwack Izabella meg tudja teremteni az élő kapcsolatot a fogyasztó és a borász között – amennyiben van rá igény a fogyasztó részéről. Márpedig úgy néz ki, hogy az igény csillapíthatatlan. Valójában Izabella lerántja a leplet az ismeretlen borász szobráról. A borász a fogyasztó szemében többé már nem a „tudod, na, az a vicces sapkás, szemüveges alak valahonnan a Balaton körül”, hanem az a Légli Géza Szőlőskislakról, a „csinos bájos szőke lányból, akinek az egész borkészítés a kisujjában van” pedig egyszerre Gere Andi lesz Villányból,  akárcsak a „mintha a TV-ben láttam volna azt az embert, az aki az etyeki borokat kóstoltatta” pedig Rókusfalvy Pált jelenti Etyekről. (Csak halkan jegyzem meg, hogy Pali nevét a Google-be beütve sokkal több találat jelenik meg, ami az etyeki boros újjászületéséhez kapcsolódik, mintsem régebbi TV-s múltjához. Tehát kijelenthetjük, hogy az átállás sikerült, mission accomplished!)

Természetesen a kóstolási listán szereplő 41 borról idő és hely hiányában nem tudok beszámolni, de azért párat kiemelnék közülük. Van amelyet azért, mert újdonság volt számomra és volt olyan, amelyiket már ismertem, de mindig lenyűgöz üdesége, komplexitása. A Ráspi pincészettől Horváth József elmondta a Tündér cuvée 2012-jéről, hogy a száz éves tőkékre(!) oltott furmint mellett ebben a borban megtalálható még a zöldveltelini, irsai olivér és leányka is. Annak ellenére, hogy egy fehér borról beszélünk, hatalmas testtel és komplexitással rendelkezett, amitől mindannyian csak kerestük a megfelelő méltató szavakat. A félig új francia barrique hordókban érlelődött boron a hordó fáját, a prökölt aromákat, az édesfűszereket egy ezredmásodpercig sem lehetett érezni; tökéletes munka! Figula Misi borai közül legjobban a Sóskúti Olaszrizling  Selection 2011 lopta be magát a szívembe. Ha valaki szereti az olaszrizlinget és a Balatont, akkor ezt a két összetevőt adjuk egymáshoz, ne csak keverjük, de rázzuk is össze őket, s amikor majd beleszagolunk a borba, akkor egyértelműen a Balatont fogjuk érezni. Azt hiszem, ezt nem kell túlmagyarázni: az egykori, északi parti vulkánok időfelettisége, a Tapolcai-medence lágy szellője, a türkíz árnyalatokban csillogó tó, a jóllakott házak és a buján hullámzó szőlősorok esszenciája mind-mind megtalálható egyetlen sóskúti olasz illatmolekulájában.

Azért, hogy olyan messzire ne szakadjunk el Balatonfüredről, egy nagy levegővétellel ússzunk át a szemben lévő a déli-partra és kóstoljuk meg Légli Gézának azt a borát, amely számomra a manapság kihalófélben lévő hétköznapi úriembert testesíti meg. Ez pedig nem más, mint a Jánoshegyi Kékfrankos 2011. A kékfrankost – bár vannak kezdeményező lépések – valahogy még nem tudja a borfogyasztó közönség a helyén értékelni. Amíg ma mindenki egyetért abban, hogy a kékfrankos a legjobb alapja a rozénak, addig nem biztos, hogy ezt a bort emelnénk le a polcról akár ajándékba, akár a magunk örömére. Pedig Géza kékfrankosában minden ott van, amitől e fajta visszanyerheti régi hírnevét. Színében bíborlilás, illatában málnás jegyek fedezhetők fel. Kóstolva selymes, lekerekedett, elegáns tanninokat kapunk. Ez a bor egyensúlyban van, nemcsak magával, hanem a világgal is, és ezt nem is rejti véka alá.  

A Dobogó Pincészet borai közül a Betsek Furmint 2011-et emelném ki. Hihetetlen sós-köves ásványosság tokaji módra, amely klasszikus furmint jegyekkel, körtével, birssel párosul, s a lecsengésben citrusos jegyekkel egészül ki.

Az újévvel kapcsolatban nincsenek különleges kívánságaim. És sok se. A realitás talaján állva azért egy biztosan van. Azt kívánom, hogy legyen 2014-ben is minél több Zwack Open!

*