Fröccskavarás – Vihar a palackban

Nagy Zita szövegésfotó
2010. augusztus 05., 18:31


Talán ezért van... Talán ezért fröccsözöm ma is némi nosztalgiával. Talán ezért nem örülnék, ha palackba zárnák, és feltennék a nagy és steril üzletláncok polcaira egyencímkével ellátva. Mert története van. Mert minden egyes szifonszisszenésben ott van egy kép, egy arc, egy mozdulat, egy érzés. Nekem például ott van Napi. De ott vannak azok a történetek is, amelyeket kizárólag akkor hallhatunk, vagy amelyeknek akkor válhatunk részeseivé, ha felszisszen mellettünk a szifon.
Fröccskavarás – Vihar a palackban
 
Perzselő hőség volt, a kertben Apa már teletöltötte a lábakon álló öntöttvas fürdőkádat vízzel, hogy pancsolhassanak a naptól szutykos kölykök, köztük én is. Tele is volt hancúrozó gyerekkel a kád, egész nyáron csak akkor lehetett bejutni, ha valaki éppen hazaszaladt lejelentkezni, hogy megvan még, ott fürdőzik Pista bácsiék kertjében. Talán én voltam a legkisebb, és nem is kádaztam, inkább a cseresznyefa ide-oda illanó árnyaiban bújócskáztam a levelek közül néha rám kacsintó nappal. Nagyapa közeledett egy demizsonnal meg egy szódásszifonnal, és huncutul odakiáltott: - Hé Tökmag! Tudsz titkot tartani? A két oldalt szöszke hajtincsek alá rejtett fülekre akasztott cseresznyéket csak egy szélesre húzódó, apró fogacskákat kivillantó mosoly kötötte össze, úgy válaszoltam büszkén: - Nem, Napi! Meg sem lepődött, úgy vetette vissza: - No, az nem baj! És a demizsonból már óvatosan löttyintett is némi bort a kishörpimbe (azaz a szódával elkészített bodzaszörpömbe), ami a háromkerekű bringa csomagtartóján tartózkodott egy cicamintás türkizszínű fedeles műanyagpohárban. Felhígította még egy kis szódával, majd azt mondta: - Most végre igazi fröccsöt iszol, de Nammának egy szót se!
Ízlett. Talán a kis titokzatosság ízlett a legjobban, hogy most olyan tudás birtokába jutottam, amit csak az én bölcs Napim tudott. Mert el sem tudtam képzelni, hogy ezt más is tudja. Sokáig hittem azt, hogy tényleg ez az igazi fröccs, igen, rengeteg friss bodzaszörp, gyűszűnyi fehérbor, na meg a szóda. Aminek a hangja még most is hallatszik, valahol bent, egy eldugott vetítőteremből még ma is kiszűrődik, amikor szörcsögött a szifon, amikor már alig volt benne szusz, de még próbálta magából kilehelni az utolsót.
 
Napi elhúzta a száját: - Híjj te, a macska rúgjon meg! – mérgelődött, majd fejcsóválva vitte be a szifont a nyári konyhára, ahol nagymama főzte éppen a lecsót, óriási fazékban, hogy minden gyerek jól lakjon. Miután Napi betekerte a patront, és feltört a gurgulázó hang a szifon mélyéről, elővette a kenyeret, késsel keresztet rajzolt rá, majd magához szorítva vágni kezdte a hatalmas karéjokat. Békésen mosolygott...
Végtelennek tűnt az a nyár, átölelte az őszt is, hiába koppantak már a gesztenyék, még mindig makacsul sütött a nap, bár már egyre gyengült. Ahogy Napi is. Elment egy napon, nekem azt mondták, elutazott, messzire és sok időre. Suli után hazatérve minden áldott nap azonnal a műhelyhez szaladtam, hátha… de nem szabta-varrta ott a táskákat, öveket, cipőket, csak a makacs bőrszag ült a suszterszéken, és a távozni nem akaró bánat könyökölt unottan a szabódeszkán. A szemem minduntalan a sarokba állított demizsonra tévedt. Szerettem volna Napival fröccsözni újra. Csak még egyetlen egyszer. Már augusztus elején elemeltem erre a célra egy üveg bodzaszörpöt Namma mindig alma- és mazsolaillatú spájzából, és az íróasztal alsó fiókjába rejtettem, az Ablak-Zsiráf alá. Hogy majd ha jön Napi a demizsonnal és a szifonnal… de soha többé nem láttam.
Talán ezért van. Talán ezért fröccsözöm ma is némi nosztalgiával. Talán ezért nem örülnék, ha palackba zárnák, és feltennék a nagy és steril üzletláncok polcaira egyencímkével ellátva. Mert története van. Mert minden egyes szifonszisszenésben ott van egy kép, egy arc, egy mozdulat, egy érzés. Nekem például ott van Napi. De ott vannak azok a történetek is, amelyeket kizárólag akkor hallhatunk, vagy amelyeknek akkor válhatunk részeseivé, ha felszisszen mellettünk a szifon. Mert minden párától elhomályosodó pohárban lakik valaki. Először eldöntjük, mit is szeretnénk… Kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés, házmester… Aztán hőségtől szomjazva kérjük a pultnál a strandon. Vagy éppen egy jóbarát kínálja saját borából egy hűvös házikóban valahol a Balaton-felvidéken. Vagy délután a templomtorony egyre nyúló árnyékába húzódva, a presszó kerthelyiségében poharazgatunk. És jönnek a kérdések, hogy milyen a bor, honnan való, ki készítette vajon és miért? Mert a miért is fontos. Hiszen bort „csak úgy” nem készít az ember. És jönnek a nevek, a helyek és a történetek. Sokszor csak akkor érnek véget, amikor az égi felelős mintegy jeladásként kiakasztja a fölöttünk feszülő fekete vászontetőre a hold narancsszínű lampionját.
Persze nagyapa korában még nem tudták mi az a marketing, és azt sem, hogy itt lesz majd a jövedéki adó, meg a kőkemény piaci érdekeltség. Napiék nem gondoltak még arra, hogy a fröccs valamikor majd félliteres műanyag palackokba kerül, hogy aztán fesztiválozó fiataloknak kínálják őt új köntösében  (már csak azért sem, mert a fesztivál szót nemigen használták akkoriban). Napiék - talán tudtunkon kívül, egyszerűen csak így kódolva - őrizték a hagyományt, és nem törődtek a világ hívságaival. Ma már más szelek fújnak – mondják erre sokan, és ha jó az a minőség, ami majd fröccs gyanánt palackokba kerül, akkor kár kongatni a vészharangot. Akkor valóban kár. De bármennyire nem látjuk be (egyelőre), bizony a hagyományokért is kár. De én látlak, Napi...És nem felejtem el, hogy tartozom még neked egy igazi fröccsel!