Más volt persze még az oviban, amikor a fiúk fekete trapéznadrágba gyűrt fehér ingecskéjükben megilletődötten adták át a kis csokor hóvirágot nekünk, copfos és szendén mosolygó, zavarunkban egyik lábunkról a másikra álló, szandinkból kikandikáló fehér fodros bokazokninkat nézegető lányoknak. Egyértelmű volt minden, és nem is nagyon akartuk megérteni a fiúkat, és ők sem minket, igazából az a nap egyszerűen csak attól volt igazán különleges, hogy nem húzták meg a fiúk a hajunkat, és nem csapkodták a fejünk búbját a homokozó lapáttal. „Sok-sok évig, míg gyerek voltam, anyukámnak és nagymamáimnak vittem csak virágot nőnapra. Terveztem, hogy ha már úgy kb. 15-16 leszek, elkezdek csajozni, és a nagyi mellett, majd már lányoknak is viszek virágot, ha lehet egyszerre többnek is. Nem így történt. Nem értettem miért!? Ma már tudom! A lányok állandóan nyávogtak, mindig badarságokat beszéltek, pletykáltak, bevallom, nem szerettem őket. Aztán egyszer megvilágosodtam. Vagy elfogadom így Őket, ahogy vannak, vagy soha nem lesz csók, meg… De még virágot se vihetek senkinek. A dolog semmit nem változott. Ma sem értem, néha mit beszél a feleségem, most már a két lányomat sem, de mikor sikerül kicsikarnom, hogy kedvesen-bájosan rám mosolyogjanak az mindent elfeledtet! Idén is viszek nekik virágot, meg anyukámnak, biztos, hogy bort is, de az valahogy mindig úgy alakul, hogy én iszom meg.”