Mivel a sípályán jellemzően mínuszok vannak, sokszor még a szél is fúj, és néha olyan köd van, hogy az orrunkig sem látunk, ha az átfagyott síelő megéhezik, valami meleg ételre vágyik – én leginkább egy forró levesre. A hüttékben a leveskínálat nem a legbőségesebb, de egyvalami garantáltan mindig kapható, ez pedig a Frittatensuppe nevű étel, amit magyarul talán úgy magyarázhatunk el legkönnyebben, hogy ez egy húsleves palacsintatésztával. Nem cérnametélttel, nem csigatésztával, ahogy mi magyarok készítjük: az osztrák verzióban sok apró darabra felvágott palacsinta szerepel.

 

Ha valaki kicsit is járatos a konyhában, bizonyára tudja, hogy készül a húsleves és a palacsinta, ezek összekombinálása pedig már semmi nehézséget nem jelenthet – így ezt az ételt bármelyik vasárnapi ebéd első fogásaként könnyen elkészítjük, és még az az örömünk is meglesz, hogy síelős élményeinket is felidézhetjük a gőzölgő tányér fölött.

 

 

Bármennyire is könnyed, „kortalan” sportnak tűnhet kívülről a síelés (hiszen a legapróbbaktól az egészen idősekig bárkivel találkozhatunk a pályákon), azért komoly odafigyelést igényel. Éppen ezért senkit nem bíztatnék arra, hogy a „palacsintaleves” mellé bort is kérjen a hüttében, ugyanakkor, ha a napi sportolás után vagy otthon, „nosztalgiából” fogyasztjuk a levest, akkor bizony jól eshet mellé egy pohár bor – hiszen a folyadékból sosem lehet elég, főleg egy mozgalmas nap után.

 

Talán felnőttként még sosem gondolkodtatok azon, hogy bármit is igyatok a leveshez (lehet, hogy ennek az az oka, hogy a legtöbben azt hallgattátok gyerekként a családi ebédeknél, hogy a levest egyétek, és ne a vizet igyátok helyette), pedig egy egész napos síelés után jól esik a sok folyadék – bármilyen formában is pótoljuk azt, ami napközben elveszett. 

A leves és a bor egyértelműen nem a leggyakoribb étel-ital párosítás, a választás nehézségét mindenképp az adja, hogy egy levesbe nagyon sokféle hozzávaló kerül – esetünkben hús, zöldségek, palacsinta, fűszerek. Hogy lehet egy ennyire összetett ételhez megfelelő italt találni?

A legtöbb leves – így a húsleves is – meglehetősen intenzív ízű, így az ehhez választott bornak inkább mellékszereplőnek kell lennie, mint főszereplőnek: viszont, ha egy nagyon gazdag leves mellé egy üde, friss bor kerül, az olyan kontrasztot adhat, mintha ételünkbe egy extra ízréteg kerülne. 

De ha már osztrák ételről beszélünk, mindenképp osztrák bort igyunk hozzá! Legfőképp azért, mert ha furcsán hangzik is, de így leszünk rendhagyóak: hiszen hiába szomszédunk Ausztria, ha bort választunk, nagy valószínűséggel nem az osztrák kínálatból tesszük azt – talán még akkor sem, ha éppen az országuk egyik síterepén vagyunk. Pedig, ha jobban belegondolunk, sem távolságban, sem időben nem jelentene nagy kitérőt, ha az utazásunk egy köztes állomásaként valamelyik osztrák borvidék meglátogatását is beterveznénk, és onnan szereznénk be néhány palack izgalmas tételt. Ha méltó osztrák „ellenfelet” szeretnénk az imént felsorolt borkínálatnak, nem kell sokáig gondolkodnunk: hasonló tulajdonságokkal bírhat egy száraz, aromákban és savban gazdag, kiváló rajnai rizling – mondjuk Wachau valamelyik lejtőjéről.

 

Ha síeléskor nem akarjuk teletömni magunkat, azért ugye a leves után mindig van helye egy finom desszertnek? A Frittatensuppe után jól eshet a szintén furcsa nevű Kaiserschmarrn, az osztrák konyha egyik legegyszerűbb, ugyanakkor legnépszerűbb édessége, amelyet mi császármorzsaként ismerünk. De vigyázat, a valódi császármorzsa nem darából készül, ahogy sokan gondolják! Az igazinak palacsintatészta az alapja (és ha otthon készítjük, akkor örülünk, hiszen a leveshez már úgyis rengeteg palacsintánk sült), amelyet sütés közben apró darabokra szaggatunk. A porcukorral megszórt darabokat ezután – bár mi inkább baracklekvárral ismerjük – jellemzően almaszósszal együtt tálalják, de gyakoriak az olyan feltétek is, mint a piros bogyós gyümölcsök, vagy alapvetően bármi, amit palacsintára tennénk, remek párosítás a Kaiserschmarrnhoz is. Az étel neve még akkor is furcsán hangzik, és nehezen kimondható, ha valaki tud németül. Ha pedig szokatlan egy név, rögtön arra gondolunk, hogy biztosan a története is izgalmas. Biztosan nem tudható, hogyan készült az első császármorzsa, mivel több történet is olvasható ezzel kapcsolatban, de ezekben mindenképp közös I. Ferenc József, az Osztrák-Magyar Monarchia egykori uralkodójának személye.

 

A legvalószínűbb történet szerint az étel egy elrontott palacsintából született: állítólag a császár nagyon édesszájú volt, és imádta a palacsintát, olyannyira, hogy volt egy időszak, amikor állítólag minden héten tartott egy palacsintanapot. Az egyik palacsintás napon éppen új szakács volt a konyhán, aki izgalmában elrontotta a palacsintát. Túl vastag lett, de a szakácsnak már nem volt ideje újat sütni, így gondolt egy merészet: egy fakanállal darabokra tépte a palacsintát, rászórt egy kis porcukrot, és gyümölcsszósszal tálalta. Ahogy befejezte, már el is kezdett csomagolni, mert biztos volt benne, hogy ez volt az utolsó napja az udvari konyhán. A legenda szerint nagyot tévedett, hiszen a császárnak nemcsak, hogy ízlett az újdonság, de azt is értékelte, hogy szakácsa ilyen ügyesen megoldotta a váratlan helyzetet. 

 

4 db tojás kettéválasztva

12 dkg liszt

2,5 dl tej

fél citrom reszelt héja

1 evőkanál cukor

3-4 alma az almaszószhoz

4-5 dkg mazsola (borba áztatva)

cukor az almaszószhoz, ha nem elég édes

 

A tojások sárgáját kikeverjük a tejjel, reszelt citromhéjjal és a liszttel. A fehérjét a cukorral kemény habbá verjük. Óvatosan összeforgatjuk, és az így kapott serpenyőben kisütjük. Az almákat meghámozzuk, felöntjük azzal a borral, amelyet a mazsolához is használunk, és lassú tűzön puhára pároljuk addig, amíg a bor elpárolog. Ezután hozzáadjuk a lecsöpögtetett mazsolát, és ha nem elég édes az ízlésünknek, akkor cukrot adunk hozzá. Ha langyos vagy teljesen kihűlt a szósz (ez szintén ízlés kérdése), akkor már tálaljuk is!

 

Miközben már érezzük a desszert mennyei illatát, már csak a szokásos kérdésünk maradt: milyen bort válasszunk hozzá? A legkézenfekvőbb megoldás az, ha ugyanazt isszuk hozzá, amiben az almaszószt pároltuk vagy amibe a mazsolát áztattuk. Ez lehet egy kései szüretelésű rizling (szintén Ausztriából), egy chenin blanc a Loire völgyéből, az édesebb szájúak egy tokaji aszúval is próbálkozhatnak. Ha viszont nem almaszósszal készítjük, akkor is mindenképp a feltéthez válasszuk a bort, és biztosan nem követünk el hibát – legfeljebb csak akkor, ha nem készülünk legalább két palackkal!

 

Cikkajánló: