Szeremley Huba: Minden nap örülök a napkeltének

Borászportál
2012. május 01., 12:33


Szemlélet - „A szőlő az isteni gyümölcs. Amikor meggyilkoltuk, kitapostuk utolsó csepp vérét és eltemettük a föld alá, az feltámadott, és abból lett a bor" - Szeremley Huba borásszal a szőlő szakralitásáról, a bor és kenyér misztériumáról és személyes hitéről beszélgetett Pálfay Erzsébet.
Szeremley Huba: Minden nap örülök a napkeltének
 
Kalandosan alakult az élete, bejárta a világot, sikeres szappanoperát lehetne forgatni belőle. Hogyan érzi most magát a híres badacsonyi borász?
Igazi kalandokat mindig itthon, Magyarországon éltem át. Sehol nem éreztem, sem Afrikában, sem Ázsiában, hogy kalandban lenne részem. És hogy érzem magam? Mondok egy példát. Miért nem hallottuk évtizedekkel ezelőtt, hogy irtsuk a parlagfüvet? Megmondom: mert nem volt megműveletlen terület. A parlagfű arra való ugyanis, hogy ilyenkor megmentse a földet a kiszáradástól. A figyelmet az okozat helyett az okra kellene fordítanunk. A parlagfű latin neve egyébként Ambrosia, az isteni eledel, a lélek itala.
Ön viszont bort állít elő.
És a bor előállítása, nem pusztán egy élelmiszer előállítása. A borászat az nem csak úgy jön, az genetikai kódoltság. A szőlő az isteni gyümölcs, a fructus dei. Amikor a szőlőt meggyilkoltuk, kitapostuk utolsó cseppig a vérét és eltemettük a föld alá, az feltámadott egy szép napon, és abból lett a bor, a letisztult, aranyszínű, örökéletű bor, az Isten vére. Ez szakralitás, és nem véletlen hogy mindenütt - nemcsak a keresztényeknél - pont a bor az, amit az eucharisztikus szimbólumhoz használnak.
 

A másik a gabona, a kenyér, az Isten teste.
A kenyér ugyanerről szól, a feltámadásról. A gabonát megőröljük, meggyilkoljuk, és a fénynél, a nap fényénél, a kemencében feltámad kenyér formájában, és mi aztán eggyé válunk vele. Nem fog még egy ilyen nyelvet találni, mint a magyar, ahol azt mondjuk egymásnak, hogy testvér. Ahol a kenyérnek és a bornak, az Isten testének és a vérének ez is a szó szerinti szimbóluma. Régen nem csak az egy faluból és egy családból származókat szólították így, hanem mi mindnyájan testvérek voltunk. Ez a kenyérnek és a gabonának, a bornak és a szőlőnek a szakralitása, ami ránk nagyobb hatással kellene hogy legyen. Sajnos mára ipari termékké degradálódott, pedig valamikor az élet elengedhetetlen velejárója volt.
Milyen ma Magyarországon borásznak lenni?
Küzdelmek, és csalódás. A mai borászat nem az én világom, ebben a trendi borászatban én nem akarok részt venni. Soha semmilyen tanfolyam hallgatója nem voltam, érzésből, genetikai kódoltságból „pancsoltam" a boraimat. A kilencvenes évek közepén készítettünk egy játékos felmérést. A huszonéves és a sír közötti férfiakat szólítottuk meg világszerte, hogy volt-e valaha olyan időszak az életében, amikor saját pincére, saját borra gondolt. Ezt a kérdést Amerikában meg sem értették. Ahogy közeledtünk Magyarországra, kiderült, hogy itt három típus van. Az elsőnél a pince már megvan. A második azt mondta, hogy legkésőbb, ha nyugdíjas lesz, a harmadik típus pedig bevallotta, hogy voltak ilyen álmai, gondolatai, sőt, vannak is, de az emóciót a ráció felülírta. Ők a modern kor gyermekei.
Mi a legfontosabb a borászatban?
Nálam a legfontosabb a termőföld: ahol termett, ahonnan van a bor. Utána jön az ember, és a sor végén a fajta. Sok helyen fordítva van. Felosztottuk már a borvidéket is: vannak a történelmi és nem történelmi borvidékek, és ez diszkrimináció. Az alföldi szőlőnek és bornak ugyanolyan történelmi múltja van, mint a legfelkapottabb, top borvidékeknek. És ahogy
Szeremley Huba: Minden nap örülök a napkeltének
mondtam, nem mindegy az sem, hogy az a bor kitől jött, ki az ember maga. Létrehoztam még a 90-es években egy bormíves céhet, ahol nem csak a bor, hanem az emberek maguk is mívesek. A mennyiség általában a minőség rovására megy. Tízen indultunk, most huszonhárman vagyunk. Egy új tag felvételénél, ha csak egy tagnak is ellenvetése van, nem vesszük fel. A tagság viszont apáról fiúra száll. Területekre vagyunk osztva, és a terület ajánlhatja csak az új jelöltet, a szavazás pedig névvel és arccal megy. Itt elsősorban az emberről van szó, és nem a boráról, hogy hány hekto, vagy hány hordó.
Az élete akár egy szőlőtőkéé. Csak megy-megy előre, és töri az útját.
A szőlőtőke egy csodálatos szakrális valami. De sajnos erről is az jut eszembe, hogy mára már mindent tőkésítettünk. A pénznek, a hatalomnak a terminus technikusává degradáltuk. Az emberi kapcsolatokat is tőkésítettük. Mindenki eldöntheti, hogy a sötétség felé indul el, vagy a világosság felé. Sajnos egyre többen választják a sötétséget. Ez közösségi bűn. Ez alól semmilyen civilizáció nem élvez mentességet.
Ön miben hisz?
Jelenlegi életünkben már legalább a harmadik életformánkat éljük. Az első életformánkat a szüleink ivarsejtjeiben éljük, a második, amikor a zigóta létrejön. Ezalatt a tudat tovább tágul, tisztul, majd ennek is vége lesz, amikor megszületünk. Teljesen más víz, más levegő, más közeg vesz körül, és az élettér is kiszélesedik. Ennek a halállal megint vége lesz, de tovább fogsz élni egy másik élettudatban, élettérben. Ez örökös és egyenes vonalú fejlődés, tisztulás. Van, akinél gyorsabban, van, akinél lassabban megy, de egy szép napon eljutunk oda, hogy a tudatunk kitágult, és letisztult annyira, hogy az egésszel, a mindenséggel és az Istennel egyesülni fogunk tudni.
Ezek a gondolatok hogyan jelennek meg cselekedetek szintjén?
Minden nap örülök a napkeltének, és még nem csalódtam benne. Tisztelem a szent elemeket, legyen az a víz, a szél vagy legyen maga a föld. Így kerültem közel a szőlőhöz is. Törekszem a minőségi életre, és az a luxusom, hogy megmaradjak homo emocionálisnak. Világbetegség, hogy kitenyésztjük a homo racionális embertípusokat. Pedig az emberségben eleve benne kellene lennie a rációnak. Az Isten fiának nem adatott meg a gyors halál, nekünk sem fog. De előbb neki is meg kellett halnia a kereszten, hogy feltámadhasson.
Forrás: Igen