Ezeket a borászokat terelte egy akolba Solymos Gergely, hogy – egységben az erő alapon – egy új, internetes értékesítési felületet biztosítsanak a fenti termelőknek. Nem hinném, hogy könnyű dolguk lenne – hiszen ma már szinte Dunát lehet rekeszteni a különböző online borértékesítő portálokkal –, de az, hogy ez egy alulról jövő, borászok (és nem kereskedők) által kezdeményezett vállalkozás mindenképpen bizakodásra adhat okot. Mint ahogy az is, hogy az elköteleződés, az összefogás ereje szemmel látható volt, ami mindenképpen a siker kulcsát rejtheti magában a jövőre vonatkozóan.

 

Bevallom, hogy elsőre nem is tudtam a névválasztással mit kezdeni. Aki egy kicsit is ismeri a magyar borászpalettát az tudja, hogy a fenti nevekből kettőt biztosan nem kell bemutatni senkinek –  folyamatos sikereik, a boraikkal hosszú ideje képviselt kimagasló minőségből adódóan. Vagyis a „jó” meghatározással szerintem kicsit alábecsülték magukat. Ugyanakkor, akik jobban benne vannak a boros berkekben azoknak a többi – fiatal – borász neve is ismerősen cseng. Az általuk készített borokat a szimpla „jó”-nál szintén magasabb polcra tenném. Értem a borászok szerénységét, de ha tudjuk, hogy van jó, akkor azt is tudjuk, hogy van még jobb és legjobb is.

A jó arcok, jó borok meghatározásról óhatatlanul egy régi vicc jutott az eszembe: Három kereskedő cipőboltot nyit egymás mellett. Az első nagyon gondolkozik azon, hogy mit is írhatna ki, hogy minél több vevőt csábítson be az üzletébe. Kisvártatva kiírja: Jó cipők boltja. A második, kicsit ugyan kétségbe van esve, de rövidesen ő is kirakja a tábláját, amin ez áll: Még jobb cipők boltja. A harmadik egyszerűen teljes letargiában van, hiszen előtte már két nagyon jó elnevezést is kiraktak. Egyszerre csak elmosolyodik és ő is kihelyezi a saját feliratát az ajtaja fölé, amin ez áll: Bejárat. Nem hiszem, hogy másoknak tálcán felkínálva kellene odanyújtani az elnevezések tárházának lehetőségeit, úgy hogy abból a fenti borászok a legalsó kategóriával azonosították magukat. Azonban abban is biztos vagyok, hogy ezzel az elnevezéssel a borászok inkább a fiatalabb, a borral még csak ismerkedő generációt szerették volna megszólítani és az elnevezés mögött valószínűleg sokkal több kimagasló minőségi tételt fogunk találni – szép vagy akár nagy borokat is –, nem csak szimplán jó borokat.

Az este folyamán korrekt borok kerültek bemutatásra. Az ítészek a kóstoló végén a fehérborok közül első díjjal jutalmazták a pécsi cirfandlit (Lisicza Borház), amely egy igazi kuriózumnak számított a borsorban, egyrészt a fajtára jellemző gyönyörű fűszeres aromáival, teltségével, másrészt ritkaságával, hiszen az Magyarországon szinte egyedül a Pécsi borvidéken található meg. Ugyan minimálisan lemaradva, de mégis a második helyre szorult a tokaji birtokbor (Radics Pincészet). Rozé fronton a Bodri Pincészet teljesített legjobban, míg Lojzi sillere arra világított rá, hogy a rozéőrület farvizén evezve szép lassan a minőségi sillerekre is egyre nagyobb igény mutatkozik a piacon. A vörösek közül nálam toronymagasan a szekszárdi kadarka végzett a saját maga útját járó Bősz Adriántól, de másoknak is elnyerte a tetszését – igaz ez csak a második helyre volt elég a vörösboroknál. Ez a kadarka megmutatta, hogy mit kell érteni az „állatorvosi ló” jelentésen – persze pozitív tartalommal felruházva. Mintha csak egy szőlészeti-borászati tankönyvet nyitottam volna ki a kadarka fajtaleírásánál. Mindazon tulajdonságok, amiket hosszú oldalakon keresztül írnak a szőlőről, illetve a boráról, ott volt fizikai valójában a poharamban. Igaz ugyan, hogy egy leheletnyit inkább gyümölcsös irányba ment el, de ezt Adrián be is vallotta, hiszen ez egy tudatos játék végeredménye volt nála. 

A borokat több, különböző, egymástól nagyon jól elhatárolt csoportokba lehetett osztani. Az egyik ilyen csoport a fajtaborok kontra terroir örök szembenállásában mutatkozott meg. Az est fajtaborainál a terroir mindig rányomta a bélyegét. Ízlések és pofonok. Vannak olyan borkritikusok, akik elsődlegesen a borvidék jellemzőinek megjelenését díjazzák az adott borban és vannak olyanok is akiknél mindennél fontosabb, hogy az adott fajtára jellemző illat-és íz jegyekkel szembesüljenek először, utána jöhet minden egyéb más. Nyilván az egyik nem létezhet a másik nélkül, ugyanakkor megint felmerültek bennem olyan kérdések, hogy valóban kell-e olyan fajtaborokkal próbálkoznunk, amelyek ugyan technológiailag rendben vannak, nem lehet rajtuk fogást találni, csak éppen semmi köze ahhoz aminek a neve a címkéről ránk mosolyog. A másik csoportba a borászok közötti generációs különbség, illetve az ebből adódó nagyon markáns stílusbeli differenciák voltak tapasztalhatóak – akár még a rozékon belül is. Valószínűleg egy negyven év feletti – már kialakult borfogyasztási preferenciával – rendelkező, átlag borkedvelő előbb fog a polcról levenni egy Wunderlich vagy Bodri bort, mint egy palackot Bősz Adriántól vagy Lisicza Sándortól. Illetve, a fiatalabb, minden újra nyitott generáció sokszor már csak dacból sem fordul a nagy „öregek” borai felé. Még szerencse, hogy a felsorakozott borászok nedűi közül biztosan mindenki megtalálja azt, ami neki a legkedvesebb – negyvenen innen és túl.

Lisicza Borház:  

- Pécsi Cserszegi fűszeres (2012)

- Pécsi Sauvignon blanc (2012)

- Pécsi Cirfandli (2012)

Radics Pincészet:       

- Zemléni Irsai Olivér (2012)

- Tokaji Birtokbor (2011)

- Tokaji Hárslevelű (félédes) – Pazar (2009)

Bodri Pincészet:        

- Szekszárdi Sauvignon blanc selection(2012)

- Szekszárdi rozé (2012)

- Merlot selection – Gurovica dűlő (2009)

Bősz Adrián:              

- Szekszárdi kadarka (2011)

- Szekszárdi bikavér (2009)

- Szekszárdi Cabernet franc (2009)

Wunderlich Alajos     

- Villányi rozé (2012)

- Villányi portugieser (2012)

- Villányi Pinot noir (2011)